A kökörcsineket figyelte a kertben. Mindig jókat nevetett magában bolyhos szárukon, szőrös szirmaikon. Mintha fura emlősállatkák lennének növényi testben, gondolta. Mintha a sors megtréfálta volna őket ezzel a nevetséges kinézettel.
Mégis láthatóan roppant jól érezték magukat, messziről virított pirosuk, lilájuk, szétfeszítette őket a tavasz szenvedélye.
A hideg téli éjszakák ellen növesztik ezeket a különös szőröket, olvasta az interneten, amikor rákeresett, miért néznek így ki. Hogy ne fagyjanak el a márciusi hidegben.
Hisz milyen szomorú lenne, ha a szirmait bontogató virág, pont akkor halna meg, amikor épp életre kel. Vagy akkor veszejtenék el, amikor önmagára talál.
Nekem is így kéne, morfondírozott. Szőröket növeszteni a szívemre, mielőtt bárkinek kinyitom. Bevonni egy bolyhos termoréteggel, hogy ne fagyhasson meg pont akkor, amikor igazán dobogni kezdene.
Aztán eszébe jutott az a „szeretlek”, amire csak azt a választ kapta, „nem túl erős kifejezés ez”? Kár, hogy akkor nem volt olyan szőrös szíve, amilyen a kökörcsin szára, szirmai. Akkor talán nem didergett volna annyira.
