„Rend a lelke mindennek!”

– hallottam rendszeresen a dédnagymamámtól, aki nemcsak a levegőbe beszélt, tényleg rend volt az életében.

Fiatalon ment férjhez, öt gyermek édesanyja, ezáltal pedig egy nyüzsgő háztartás vezetője lett. Akkoriban férfinak nem volt helye sem a konyhában, sem a mosás körül, de még a gyereknevelésben sem igazán.

A dédim viszont mindent rendben tartott. Valószínűleg ma szuper-nőnek neveznénk, pedig ő csak tette a dolgát.

Amikor még gyerek voltam, gyakran szaladtam át hozzá, hála az egymás mellett álló telkeknek, két
perc alatt ott voltam az ajtajában. Imádtam nála lenni, mert mindig kaptam valamit: hol finom
süteményt, hol édes kekszet,

hol egy felbecsülhetetlen családi történetet, valami olyat, amiről csak ő tudott vagy éppen valami olyat, amiből megismerhettem a felmenőimet, és ami még fontosabb, őt.

Sosem felejtem ezeket a meséket, sem a fotelt, ahol ücsörögve, hallgatva és bólogatva

én is felnőttnek érezhettem magam.

Olyan valakinek, akit éppen beavatnak a titkokba és különleges élettörténetekbe.

Mert a dédimet nem zavarta, hogy még gyerek vagyok, ő csak mesélt, mesélt és mesélt… Ma már tudom: a történeteivel az életre próbált felkészíteni.

Utólag visszatekintve mesebeli házikónak látom az övét. Egy színtérnek, ahol minden nap, minden
napszakában helyet kaptunk a húgommal, ahova bármikor beszaladhattunk, ahol megengedett volt belecsípni a készülő almás pite nyers tésztájába és ahova bármikor mehettünk egy jó beszélgetésért vagy éppen Krúdy álmoskönyvéért, amiből megtudhattuk mit jelent az előző éjjeli álmunk.

Nem tudom, hogy alibi volt-e vagy tényleg az álmok jelentése foglalkoztatott bennünket, a két kislányt, de mi örömmel futottunk át télen és nyáron, húztuk el a szekrény üvegajtaját és már forgattuk is a megfejtéseket tartalmazó könyvet.

Azt a könyvet, amit ma már a saját könyveim között találok meg. Ez volt az, amit utolsó ott jártamkor örökségként hoztam el a mesebeli házikóból. Abból a házikóból, amely már üresen, a dédim nélkül engedett be ajtaján.

Nem tudtam igazán elköszönni tőle. Amikor utoljára találkoztunk ő csak nézett és mosolygott rám
szótlanul, mint egy kisgyerek. Nem jelentett számára semmit az arcom és a nevem, nem emlékezett rám és a közös emlékekre.

Érdekes, egyáltalán nem voltam szomorú.

Egyszerűen csak megértettem, hogy mi történt vele az évek során, hogy a betegség, amivel küzdött arra kényszerítette, hogy elfelejtsen. Nemcsak engem, mindannyiunkat.

Hiányzik és vele együtt az a korszak is, amelynek fontos és felejthetetlen szereplője volt ő, a dédnagymamám. Szerencsére a fejemben is így maradt meg:

az asszony, aki habár sok mindenen ment keresztül élete során, mindig megőrizte a derűjét, mindig kész volt adni és másokkal törődni.

Nála szüntelenül rend volt, és nem csak az otthonában, a lelkében is.

De még ha a valóságban nem is így volt, még ha ezt az egészet csak a gyermeki lelkem érzékelte így, akkor is köszönettel tartozom neki. Neki, aki megtanította, mit jelent az, hogy

„rend a lelke mindennek”.

Légrádi Júlia

(kezdőkép: Pixabay)