…és akkor, hajnali kettőkor, gondolataimba mélyedve arra riadtam, nem tudom, ki vagyok. A régi „különleges vagyok” érzést felváltotta a sekélyes és unalmas énem. Elvesztem.
Némán zokogva hallgattam a csendes szuszogásukat. Azokét, akik különlegesnek láttak, pedig általuk lettem más. Nem értük, nem miattuk. Miattam, tévesen és feleslegesen.
…és akkor, reggel, a szuszogást felváltotta a hangjuk. Újra azt éreztem, különleges vagyok.
De a következő éjjelek újra így teltek el. Évekig. Aztán egy nap végre elmondtam Neki is, hogy mit érzek. Kiderült, ezzel Ő is így van. Sokáig beszélgettünk.
…és akkor, hajnali kettőkor rájöttem, attól vagyok igazán különleges, hogy már nem vagyok az.
Borsa
(kezdőkép: Unsplash)
