Mielőtt meg-, illetve feltaláltuk volna a Cocamobilt, családom sokat agyalt a leginkább nekem való, röféletes közlekedési eszközön. Autóba nem szívesen ülök, mert hangos és büdös.
A bezsákolásom persze már szóba se kerül, de azt se nagyon díjaznám, ha zsák nélkül kellene imbolyognom a kocsiban az ülések előtti gumiszőnyegen. Imbolyoghatnék persze magán a hátsó ülésen is, ha belevalóbb volnék. Attól tartok azonban, hogy ez az ülőalkalmatosság az én számomra túlontúl messze van a földtől.
Mit használjunk, ha sürgős esetben mégis el kell mennünk valahová, mondjuk a közeli állatorvoshoz? Macskaládát? Már a sarokig cipelni is dög nehéz. Mármint engem, benne. Különben sem férnék már bele. Na és egy hordozható kutyaketrecbe? Az viszont az autónkba nem fér, a bicikli pedig kidől alóla. Rápókolhatnánk egy molnárkocsira is, de a molnárkocsi lassú, zörgős és zötyögős.
Miért nem rakjátok bele a cocát egyszerűen egy talicskába, kérdezte Papa, aki Anyunak az apukája, és igen gyakorlatias ember. Akit toltak már talicskán, tudhatja, hogy milyen hullámvasút-szerű érzés benne utazni. Anyunak még gyerekkorából megvolt ez az élmény, és tudta, hogy nem nekem való, de Papa nem hagyta magát kizökkenteni a gondolatmenetből.
Legyen akkor négykerekű kézikocsi! Természetesen gumikerékkel. Anyu szeme felcsillant, és azonnal el akarta kunyerálni a Papáét, de Papa nem adta, mert ki tudja, mikor kell neki legközelebb. Pedig Anyu már azon kombinált, hogyan lehetne a kézikocsit hozzákötözni a biciklihez… Te jó ég, azzal a járgánnyal fix, hogy lekapcsoltak volna bennünket út közben a rendőrök, már ha egyáltalán életben maradunk addig!
Anyu elkezdte hát nézegetni a neten a teherbicikliket, tricikliket és különféle spéci kerékpár-utánfutókat, de nem volt annyi elkölteni való pluszpénze, amennyibe azok kerültek. Amúgy is olyat szeretett volna, aminek van teteje, mert valamiért az volt a fóbiája, hogy út közben egyszer csak kiugrom, vagy legalábbis felágaskodok, és kiesem. Hosszadalmas keresgélés után vett tehát egy leharcolt, de még használható gyerekszállító utánfutót lehajtható szúnyoghálóval és nejlonablakos ponyvatetővel.
Zsömi kikönyörögte, hogy csak úgy, kézi erővel vontatva tegyen vele egy kört Anyu a kertben. Mindig szeretett volna ilyen járgányban utazni, és mire a közelébe került egynek, reménytelenül kinőtte szegény. Én bezzeg akkoriban még nem értem el a húsz kilót, és pont belefértem.
Anyu annyira örült az utánfutónak, hogy rögtön varrt hozzá egy zászlót, amire egy fekete konnekt-orrot hímzett címerül. Bodzaágra húzta, úgy tűzte föl hátulra a háromszögletű, pelenkaöltéssel szegett zöld vásznat, ami huncutul libeg, amikor gurul a Cocamobil. Padlózatát egy nagyméretű, összehajtogatott rongyszőnyeggel tette malacbaráttá.
Sok-sok marék jutalomkukoricájába került Anyunak, és rengeteg szőnyegturkálásba nekem, mire a bevagonírozás minden csínját-bínját kitanultuk. Eleinte csak az udvaron kocsikáztunk, a Zsömi által szabadalmaztatott kézi vontatással. Csak akkor csatoltuk Anyu bicajához az utánfutómat, amikor már mindannyian biztosak voltunk a dolog működőképességében. Akkor is csak egy huszonöt kilós zsák búzakorpa utazott benne a gazdabolttól hazáig tartó teszt-úton, mert Anyu nem akarta rögtön kockára tenni testi épségemet. Én csak az után számíthattam utcai túrára, hogy ő és a korpás zsák szerencsésen hazaértek.
Zsombi, az Anyu nagyfia persze huhogott, hogy majd jól felborulunk és összetörjük magunkat, és szabálytisztelő lénye ragaszkodott volna hozzá, hogy menet közben én is kerékpáros sisakot viseljek. Nem, mintha oly nagyon aggódott volna kemény kobakom épségéért. Inkább az zavarta, hogy „szabálytalanságot” művelünk, hiszen beszíjazva sem vagyok. Ha a röfi gyereknek számít, igenis húzzon sisakot, ha pedig poggyásznak, akkor meg ne ordítson, szögezte le kikezdhetetlen logikával. Néha fárasztó tud lenni a srác.
Amíg simább talajon fut a kocsim, kitartok benne négy lábon, amikor pedig döcögni kezd, egy-egy pillanatra lerakom a hátsómat. Tudom, hogy legpraktikusabb a fekvés lenne, de utazás közben ahhoz túl kíváncsi, és mi tagadás, túlontúl ideges is vagyok. Az a folytonos imbolygás, és ahogy hátrafelé futnak a fák… Még jó, hogy nem leszek tengeribeteg, különben nem tudnám elfogyasztani a bekészített útravalót: pitypangleveleket és további pár marék kukoricát.
Remek móka kiszemezgetni kukoricát a rongyszőnyeg bolyhai közül, de ez a sokat megélt lakástextil amúgy is tele van fantáziadús régi illatokkal. Amikor elfogy róla a kukorica, élvezettel szimatolom a család malac-időszámítás előtti életének szagos lenyomatait. Ez némileg eltereli figyelmemet az utazás bizonytalanságairól, és abbéli késztetésemről, hogy végigszirénázzam az utat.
Kartali Zsuzsanna