Említettem már, hogy kiváló az időérzékem? Az evésidő-érzékem még kiválóbb, bár az néha siet.

Kismalac koromban, ha túl hosszúra nyúlt az éjszaka, és már kezdtem attól félni, hogy sohasem jön el a reggeli etetés ideje, Misu cica néha megsajnált, és odafeküdt a ládám mellé. Ilyenkor hálából kitúrtam neki egyet az alvórongyaim közül, és ő kedvesen rákuporodott. Így szoros közelségben, de mégis külön, egymás társaságát kényelmetlenségek nélkül, csöndben élvezve hamarabb eljött a reggel.

Munkanapokon Anyu ébreszti Zsömit, aki, dicséretére legyen mondva, még azelőtt megetet engem, minthogy ő maga leülne reggelizni. Hétvégén és iskolaszünetben hajnali fél hetes ébresztésre állítja a mobilját, hogy idejekorán kikússzon, megelőzve ezzel a visításos riadót. Tökéletesen meg tudom érteni. Miután ettem, mindketten visszafekszünk. Embereim kései reggelije alatt aztán nyugodtan bogarászhatok az udvaron, vagy döfködhetem a konyhaszékek lábát, hogy gyorsabban teljen az idő lapzsemléig.

Azt is pontosan tudom, hogy Anyuék mikor szoktak ebédelni, és ha késlekednek, a biztonság kedvéért figyelmeztetem őket. Nem kellene ezt tennem, mert idővel sajnos immunissá váltak az ordibálásomra. Legfeljebb annyit érek el vele, hogy pihenni küldenek (Feküdj le, nyűgös malac!), vagy magukra csukják a szobájuk ajtaját ebédidőig. Ilyenkor valóban nem tehetek mást, mint hogy ledőlök kicsit, és szundítok egy malacot, amíg elő nem kerülnek, és el nem kezdenek teríteni. Eme művelet közben az ember- és bútorlábak között szlalomozva ellenőrzöm, hogy mi lesz az ebédjük.

Fontos, hogy kielégítően táplálkozzanak, hiszen ez a családi harmónia számomra legfontosabb záloga. Az asztalra nem látok fel, ezért az étel mennyiségi és minőségi jellemzőire az illatokból és a lehulló morzsákból vagyok kénytelen következtetni. Egy nyalintásnyi leveske és köret azért általában marad nekem és Lurkó kutyának is.

Amíg mi odabent eszünk, Lurkó, a száműzött főkoldus az előszobaajtó előtt dekkol a (fűtött) télikertben, hogy legalább a táplálkozás macskaajtón átszűrődő illatait és neszeit velünk élvezhesse. Ő ugyanis annál beljebb nem jöhet.

Miután ideköltöztem, a kutyalábos a padlóról a télikert egy számomra elérhetetlen párkányára került. Lurkónak szerencsére kialakult az a rossz szokása, hogy evés után kiviszi lábosát a kertbe. Ha a párkányon hagyná, nagyobb biztonságban lenne tőlem, mégis énelőlem viszi ki, mert tudja, hogy szeretném megvizsgálni a még langyos és ételszagú edényt. Szerény élvezet volna ez nekem, és ő még erre is irigy! Nem vagyok rest, és utána megyek. Tologatom azt a becses lábost, mert persze mindig megtalálom, hol a járda közepén hagyva, hol egy bokor alá rejtve. Anyu nem mindig találja, és olyankor felváltva szid mindkettőnket. Erre csörög a lábos, meghitt családi társasjáték. Akárcsak a tojáskeresés, és itt nem a húsvétira gondolok.

Az emberek szerintem indokolatlanul szégyenlősek, amikor az emésztés utolsó szakaszáról kellene szót ejteniük. Annak rendben léte azonban nemcsak a kisbabáknál fontos! Tudhatod, ha szedtél már hashajtót vagy hasfogót…  Arra szolgált ez a bevezető, hogy viszonylag kulturáltan eldicsekedhessek első, emberek között végrehajtott hőstettemről: három nap alatt szobatiszta lettem! Embernaptár szerint még kisbaba voltam akkor. Ha belegondolok, hogy ez a bébi ólból lakásba kerülve mekkora kultúrsokkon esett át, még ma is kiráz a hideg.

Miután a kezdeti nehézségek után újra rendesen táplálkoztam, Anyu figyelni kezdte, hogyan sertepertélek a tiszteletemre szőnyegtelenített előszobában. Ha nem láttál még érdeklődve szaglálódó törpemalacot, elmesélem, hogy ilyenkor a farkincánk ingaként lengedez, már ha alapból nem kunkorodik dugóhúzó módjára. Az enyém szép egyenes. Lapos bojtja van; hegyének két oldalán olyasféle szőrlegyező ível, mint a vízilovaknak. Szerintem nagyon különleges, és büszke vagyok rá.

Tájékozódásul javaslom megtekinteni bármely természettudományi múzeum állattani vagy vadászati gyűjteményét, esetleg az állatkert ide vonatkozó medencéjét. Anyuék láttak egyszer egy afrikai vízilófark-légycsapót, rém egzotikus! Szóval, ha ez a vízilófarok csapkod, akkor minden rendben. Ha viszont ívesen felemelkedik, akkor feszült, illetve akcióra kész a malac. Gondolom, a víziló is.

Anyu is eljutott eddig a tudásig, méghozzá már a legelső vele töltött napom szórványos malacmegfigyelései alapján, ami szép teljesítmény volt tőle. Ha farkincám felfelé görbült, hátam pedig lefelé, Anyu felkapott, és belerepített az odakészített alomtálcába. Persze többnyire későn. Következetességből, hogy megtanulják, nem lehet engem csak úgy emelgetni, visítottam egy kicsit, aztán csendben ácsorogtam pár pillanatig a tálcába terített újságpapíron, azon gondolkodva, hogy mit is keresek ott. Aztán kiugrottam onnan, mert rendkívül érdekfeszítőnek találtam, ahogy Anyu villámgyorsan feltakarítja immár hibátlan anyagcserém jeleit a kőpadlóról.

Hamar szöget ütött a fejembe, hogy vajon megúszhatnám-e az utált repülőutat, ha az egyszerűség kedvéért közvetlenül az újságpapírra pisilnék, és nem egy általam kijelölt sarokba. Annyi a furcsa szokás ebben az ólban, akarom mondani házban, hogy akár ez is beleférhet… És bevált! Na és nagydolognál? Még fényesebben! Nemcsak, hogy elmaradt a belőlem visítást kiváltó légi akrobatamutatvány, hanem még dicséretet is kaptam helyette.

Ha a tenyérrel adott simogatás jólesett, a mellé járó simogató hangtól egyenesen transzba estem. Annyira élveztem a szobatisztaságért járó elismerést, hogy egyre többet és többet akartam belőle. Dicsérethajszolás közben, szinte észrevétlenül, stréber lettem. Akkor is kipréseltem magamból valamicske anyagcsereterméket, amikor nem is volt ingerem rá, csak azért, hogy átérezzem Anyu örömét, és büszkén figyelhessem, amint adományomat újságpapírba göngyöli, és a takaros csomagocskát áhítattal a kukába helyezi.

Kartali Zsuzsanna