You are currently viewing Nem tudom, mitől félek jobban…

Nem tudom, mitől félek jobban…

Igen, meg akarok tőle szabadulni. Gyötrelmes kapcsolatunk végkimenetelét le akarom rövidíteni.

Régóta küzdök vele, mivel ebben a kapcsolatban csak egy felnőtt van: én, a másik: egy felnőtt képében megjelent kamasz, így nehéz zöld ágra vergődni és nehéz az elválás.

Folyamatos a harc saját magamban is, féltékenység, illúzió, a hit és remény szétfoszlása… az elmúlt 24 órában minden megvolt. De a jövőképet még mindig nem látom.

Attól is félek, hogy megint hatalmába kerít, nem a vonzereje, hanem a negatív hatalma. Az a fájó negatív érzés, amikor szabadulnék már az egészből, mert tudom, hogy ártó rám nézve az egész, mégis benne ragadtam és mozdulni sem bírok.

Az Ízek imák szerelmek című filmben van egy mondat Liztől, ami ilyenkor mindig az eszembe jut:

„Időközben vágyad tárgya próbál megszabadulni tőled. (…) Végül eléred a vakszenvedély utolsó fázisát, teljesen és visszavonhatatlanul lejáratod magadat.”

Valahol én is itt tartok. Oly sok egyértelmű jelből és kifogásokkal teli visszautasításból még mindig nem akarok érteni, és folyton viszem a magamét, nyolcvannyolcadjára is újra próbálkozom nála, annak reményében, hogy születik valamiféle döntés.

És most a nem, egy igazi kimondott nem lesz,

én pedig felfogom, elkönyvelem és továbblépek.

Így ismét a telefonomhoz nyúlok, hívni már nem merem, késő van, veszekedne, kiakadna és rám tenné, én pedig ismét csak sírnék.

Az sms-t nem látom, hogy elolvassa-e. Lehet olyan illúziókkal nyugtatnám magam, esetlegesen azért nem válaszol, mert üzenetem eltűnt az éterben.

Marad a jó öreg közösségi média egyik üzenetküldési felülete. Írok egy rövid, egyértelmű zárt kérdést. Látom, hogy elküldte a rendszer, látom, hogy meg is érkezett. Félek, mit fog mondani rá. Reszket a szívem a választól.

Pár perccel mindez után – ami számomra órákat jelentett – látom, hogy „leláttázta”. Ott van a kis pipa a jobb alsó sarokban.

Most valóban órák telnek el, de válasz nem érkezik.

Fogat mosok. Közben egy régi mondás zeng a fejemben: „ha nincs válasz, az is válasz!”

Még mindig nincs válasz.

Tudom, hogy miért nincs. Mert véglegesen ő sem akarja befejezni meddő kapcsolatunkat. A fiókban egy dobozba akar helyezni, amin az a címke áll, hogy „majd jó lesz még valamire.”

Nem akarok ebben a dobozban élni, várni, megöregedni, megkeseredni.

Egykor élettel teli voltam, de a sok végeláthatatlan vita és zsákutca egy teljesen más nőt faragott belőlem. Nem szeretem így magam!

Még több óra telik el, az elmém kezd felszabadulni a rettegés alól, elcsöndesedik és eljön a felismerés:

Nem tudom mitől félek jobban, ha azt írja vissza,

hogy még akar, vagy ha azt, hogy már nem!

Olvasói levél

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?