You are currently viewing Öt alkalom, amikor úgy éreztem: én igazán Carrie vagyok

Öt alkalom, amikor úgy éreztem: én igazán Carrie vagyok

„Én Carrie vagyok.”

Nem viccelek, én valóban Carrie vagyok, még volt is ilyen pólóm, amin büszkén hirdettem, hogy én Carrie budapesti reinkarnációjának érzem magam. (Gyanítom, sok másik lánnyal együtt.)

A Szex és New York-ra már akkor kattantam rá, amikor mindenki elfelejtette a sorozatot.

Na de ha én csinálok valamit, akkor rendesen csinálom, úgyhogy nemcsak elejétől a végéig megnéztem a sorozatot, (azóta még legalább háromszor, idén nyáron éppen megint aktuális), hanem végignéztem a filmeket, beszereztem a könyveket, mindet, és amint látszik, még pólóm is volt.

Sőt, Carrie-s nyaklánc helyett én fülbevalót csináltattam magamnak a saját nevemmel, bár ehhez már lehet egy kicsit a hip-hop kultúra iránti rajongásom is hozzájárult. És még parfümöm is volt, most jut eszembe.

Én már akkor tudtam, hogy a négy szereplő közül Carrie vagyok, és ahányszor újranézem a sorozatot, mindig egyre biztosabb vagyok benne.

Carrie vagyok akkor is, ha én nem szaladgálok minden pillanatban tíz centi magas sarkakon, ha igaz sok ruhám van, de még sincs annyi, mint a kedvenc újságírónőmnek, ha néha máson is jár az eszem, mint a pasikon, és ha nem vagyok technikai analfabéta, és a konyhában sem tévedek el.

De én akkor is Carrie vagyok.

A szerelmet keresem, írok, sok a hajam, és néha ugyanúgy

csetlek- botlok, mint ő.

Hirtelen vagyok és szeleburdi, szerintem egyébként Carrie is tutira Vízöntő lehet, és úgy szeretem Budapestet, mint ő New Yorkot.

Carrie vagyok, még akkor is, ha nem értek egyet minden lépésével.

Én soha nem csaltam volna meg Aidant,

Biget már rögtön az elején elküldtem volna a sunyiba,

a barátaimat nem mondtam volna le egy randi kedvéért, és különben is, rengeteg olyan pasival szóba se álltam volna, akivel ő igen.

Mégis, ahányszor újranézem a sorozatot, újabb lelki rokonságot vélek felfedezni kettőnk között annak ellenére, hogy néha azért szívesen megráznám, hogy térjen már észhez.

Legutóbb például ennél az öt mondatánál éreztem, hogy bizony-bizony, mi nagyon is egyívásúak vagyunk:

1. „Miért mindig a nő érzi úgy, hogy csalódik a férfiban? (…) Mi van, ha erről nem a férfiak tehetnek? Ha egy bizonyos kor és bizonyos számú kapcsolat után még mindig egy helyben toporgunk, míg az exbarátunk már hegyen-völgyön túl jár? Lehet, hogy a probléma forrása nem ő, sőt nem az azelőtti és nem is az azelőtti barátunk, hanem bármilyen fájdalmas is kimondani, a hiba önmagunkban keresendő?”

Hányszor martam már én is magam, hogy mi van, ha velem van a hiba…

Mert a sokadik kudarcba fulladt próbálkozás után már másra nem is tud gondolni az ember lánya. A hibaelhárításon pedig még többször agyalok, de még mindig nem mondhatom, hogy „mission completed.”

2. „Mit fogunk tenni az életünkkel? Bárokban ücsörgünk, lapozgatjuk a Cosmopolitan-eket és nyolcvanévesen rájövünk, hogy egy idegennel alszunk évtizedek óta?”

Mert egy idő után azért csak nem tehet még mindig úgy az ember, mintha húszéves lenne. Felmerül a mi lesz velünk 10 év múlva kérdés, és ez olykor nagyon rémisztő.

3. „Soha nem leszek az a nő, akinek tökéletes a haja, és viselhet fehéret anélkül, hogy leenné.”

Nekem például ezért nincs is fehér ruhám. Mert ismerem magam.

Meg tudom, hogy bármennyire is csinosan öltözöm fel, mindig lesz olyan, aki csinosabb. Akin minden egyes ruhadarab úgy áll, ahogy kell, akinek nap végére sem kenődik el a sminkje, és a haja sem lapul le. Én nem ilyen vagyok.

4. „A végtelen lehetőségek városában néha nincs jobb érzés annál, mint tudni azt, hogy egy lehetőség számunkra is adódik.”

Azért bármennyire is cinikusak vagyunk néha, alapjáraton mégiscsak mi vagyunk a legnagyobb optimisták.

5. „Én egy olyan ember vagyok, aki a szerelmet keresi. Az igaz szerelmet. A nevetséges, helytelen, felemésztő, a nem-tudok-nélküled-élni szerelmet.”

Én is.  És előbb-utóbb biztos vagyok benne, hogy

meg is találom.

H.

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?