Nem tetszel magadnak.
Belenézel a tükörbe, így mondod: csúnya vagyok. Nem látom szépnek magam, nem tetszem, nem jó ez így…
De jó lenne szebbnek lenni! De hogyan, hogyan?
Nincs igazad. Te nem látod, amit én.
Belenézel a tükörbe, te csak így látod magad.
Vizsgálva, aggódva, apránként szemrevételezve…
Vagy úgy téve, mintha.
Mintha mosolyognál, mintha nevetnél. Mintha szépen néznél.
Én igazán látlak…Hihetsz nekem. Nem úgy látlak, mint te a többit – elkészítve, megtervezve, kipakolva, beállítva, megalkotva, kiállítva…
Én látlak téged, amikor tényleg felragyogsz, mikor igazán vidám vagy… Nem csak mintha.
Amikor őszintén nevetsz, amikor leesik a poén…
Amikor viccelek veled, s te tettetett-vádlón
visszanézel rám.
Látlak, ahogy a forró kávéd felett, kócosan kinézel az ablakon, s ahogy elsimítod azt a tincset az arcodból.
Látlak, amikor felhív az, akinek a hangját már nagyon vártad.
Amikor elmélyülten olvasol, s mikor segítesz valakinek…
Látlak a félig lecsúszott takaróval, mikor a kanapén alszol. Amikor ébredéskor, élesen arcodra ér a fény.
Ahogyan ellágyul a tekinteted, ha valami szépet látsz. Látlak, miközben arról mesélsz, amit szeretsz…
Én látlak! Látlak.
Igazán látlak… Hihetsz nekem.
S én biztosan tudom, úgy mondom neked: szép vagy!
Őszintén, engem elvarázsolóan, maszk nélkül, emberien…
Ragyogóan, utánozhatatlanul
szép.
Olvasói levél
