Csörgött a csörgőóra, de már valamikor régebben. Mindenki visszaaludt: az anya és a két gyerek is, a családfő meg még nem ért haza az éjszakás műszakból.
Megint egy rumlis reggel kezdődött, el kell érni a buszt, a gyár és az ovi a város másik végében van, nem szabad lekésni!
Kakaó, vajas kenyér,
kócos fejű gyerekek,
mosoly, nevetés,
lökdösődés, zűrzavar,
„Hagyjámááááá!” „Anya, bááááánt!”
Kapkodós öltözés.
„Ma kimarad a fogmosás, majd az oviban, most rohanjunk”.
Vihogás.
„Otthon maradt a kisautóóóóóóm!” „Nem akarok futniiiii!”
Így szól a kisfiú aztán a kislány, és lobognak. Lobognak az anyjuk után, aki mindkettőjük kezét megragadva rohan lefelé a dombon, csak úgy csattognak a kis szandálok. A buszmegálló még egy tömb …
„Mindjárt odaérünk.”
Ekkor feltűnik a busz a sarkon, indexel, kanyarodik, rögtön be fog érni a megállóba!
„Elérjük! Húzzunk bele!”
A buszvezető gonosz mosolyát még én is látom a tükörben, ahogy triónk a megálló végébe ér, de a Patkányképű egy hangos szisszenéssel becsukja az ajtókat. És hallom a felháborodott utasok hangját, akik eddig is mondták, hogy várjon meg minket.
De a busz elindul, a következő majdnem egy óra múlva jön.
Ott állunk lihegve, még kócosabban, mint eddig. És ekkor anyánk levette a válláról a táskáját és megtaposta, közben harmatos jó reggelt kívánt a sofőrnek hatnapos hasmenéssel együtt – őszintén, szívből, igazán – zöld szoknyája ismét lobogott. Amíg ezzel foglalatoskodott a hároméves öcsém kavicsokat rugdosott a megállóban.
Én viszont masszívan jegyzeteltem magamban, kisszoknyámat gyűrögetve.
Olyan szép és erős volt.
Aztán másnap is nagyon figyeltem, amikor a hasmenéses részt elismételte rágcsálóarcúnak, face to face.
Fogalmam sincs, hogy kire üthettem…
