Éppen ma egy éve, hogy ott álltunk az oltárnál.
Életem legszebb napja volt, ezt biztosan állíthatom. Amikor még csak szerveztük a „nagy napot”, nem gondoltam volna, hogy ez valóban életünk nagyon-nagy napja lesz.
De amikor felvettem a menyasszonyi ruhám -amit természetesen te nem láthattál előtte-, elsírtam magam. Belenéztem a tükörbe és olyannak láttam magamat, mint amilyet kislány koromban elképzeltem.
Királylány voltam.
És amikor a templomban édesapámmal karon fogva lépdeltünk feléd, akkor megszűnt a külvilág.
Odaértünk hozzád és megláttam a könnyeket a te szemedben is.
Valami különleges történt. Valami olyan, ahol tényleg ott voltak az angyalok.
És azóta is, minden nap hálát adok, mert bármennyire sokan mondták is, nem múlt el a varázs.
Ha rajtam múlik, nem is fog. Mert úgy szeretlek, ahogy még soha senkit nem szerettem.
A mai napig izgatottan várlak, a szívem örömmel és hálával teli, amikor meglátlak esténként. Pont ugyanazt érzem nap, mint nap, mint amikor először randevúztunk.
Köszönöm. Szeretlek. Örökké.
Zsófi
(kezdőkép: Unsplash)