Mindenki hordoz magában egy titkot. Szinte mindenki. Mindenki máshogy kezeli.

A nevem Anna.

A nagyapám molesztált 8 éves koromtól. 

Soha senkinek nem meséltem. Elfelejtettem. Feldolgozta a gyermeki énem, ez volt a szerencsém.

Gimnázium után nagyvárosba kerültem. Sok emberrel, rengeteg változással. A komfortzóna elhagyása pedig mindig erős érzelmek előbukkanásával jár számomra.

Ez történt akkor is. Újra szembesültem azzal, ami örökre megpecsételte az életem.

Amitől olyan hamar fel kellett nőnöm. Amitől nem lehetett többé gyerekkorom, és amitől szenvedtem éveken keresztül. Amitől akadályozva éltem a párkapcsolataim.

Aztán úgy döntöttem, végre elmondom valakinek.

De akárkinek elmondtam, az akárkinek

mindig volt valami nagyobb és rosszabb története. Mind csak rám kontrázott. 

Mintha ez valami alap dolog lenne, hogy egy lánynak így néz ki a gyerekkora.

És én még örüljek is, hogy ennyivel megúsztam.

De nem örültem.

Mélységesen szomorú, hogy ez már „természetes”, hogy mindenkinek van ilyen, vagy ehhez hasonló története.

Kezdtem azt érezni, teljesen mindegy, hogy beszélek-e róla, vagy sem. Az én bajom eltörpül mindenkié mellett.

Ettől egy idő után azt gondoltam, akkor igazából ideje ezt fel is dolgozni.

Ha mások a nagyobbakkal megvannak és élnek, akkor én is tudok ezzel.

Morbid. Ez az egész helyzet morbid.

Az, hogy egy lánynak így kell kezdenie a női létét.

Az, hogy esélyt sem kap a döntésre, hogy miben éljen. Én sem kaptam esélyt. Senki nem kérdezett. Döntöttek helyettem.

Én is hordozok egy nehéz súlyt. És fogom továbbra is, az elkövetkezendő éveimben. Kezelem. Nem úgy, mint mindenki más. Mert én nem mindenki vagyok.

A nevem Anna. Az, aki visszaszerezte a döntésképességét.

Anna