Hogy milyen, amikor szembejön veled, amit éppen viselsz?
Pocsék. Röviden és egyszerűen ez az első gondolatom a dologról.
Ennél jobban nem is írhatnám le azt az érzést, amikor a frissen vásárolt, hőn áhított cipőmben büszkén sétálok haza és állok meg a piros lámpa miatt a zebránál, majd jobbra fordulva, pontosan tőlem egy méterre meglátom…
az ÉN álomcipőmet egy
MÁSIK lány lábán!
Az érzés? Nem nehéz kitalálni… Elbújni nem tudok, elfutni nem lenne túl büszke tett, és arra sincs lehetőségem, hogy menten elássam magam.
Ezért maradok mozdulatlanul, és arra gondolok, hogy ő valószínűleg észre sem vesz ilyen apró és jelentéktelen problémákat.
Biztosan csak az én agyam bajos.
Különben is, elég nagy ez a város ahhoz, hogy mások is az ÉN(!!) cipőmet (kabátom, pulcsim, nadrágom, akármim) hordják.
Nem?
Amúgy lehet, hogy ez csak engem zavar – gondolom végig, s kissé gyerekesnek érzem magam. Kellett nekem trendi venszcipő a lábamra…
Ez van, ha az ember lánya egy nagyvárosban lakik. Azt hiszem jobb lesz, ha maradok a turkálóknál, ott legalább biztosra mehetek egyediség szempontjából.
Ezt szépen el is hiszem…
Mindaddig, amíg meg nem látom a következő buszon az angol szekondhend pulcsimat is –
egy MÁSIK lányon.
