Alapvetően humán beállítottságú vagyok, és megszakításokkal ugyan, de jó ideje dolgozom a médiában, ám az élet úgy hozta, hogy sokszor vissza-visszatértem félig-meddig eredeti szakmámba, a vendéglátásba. Jól ismerem ennek a szektornak az életét, az itt dolgozó embereket.
A boltban álltam sorba, nem volt túl sok ember előttem, szellősen várakozhattunk. Az előttem álló fiatal lány a kiürített bevásárló kosarat igyekezte elhelyezni. Elsőre nem ment, picit segítettem. Aprócska jelenet volt, de a lány mozgása, viselkedése olyan segítőkészséget, talpraesettséget, természetes kedvességet árult el, hogy felfigyeltem rá.
Ráadásul -maszkban még az ismerősök mellett is elmész néha- ismerősnek is tűnt. Kis tűnődés után jöttem rá: az egyik kedvenc szórakozóhelyemen dolgozik pultosként. Kicsit később láttam, hogy olyan pörögve pakolja be a szatyrába a szalagról a megvásárolt termékeket, mintha stopperral mérnék az időt. Ezt is azért tette, hogy lehetőleg ne rabolja mások idejét.
Sok minden eszembe jutott ennek kapcsán…
Az esküvők, amiken dolgoztam a lovastanyán, ahol a felszolgálók, szakácsok, konyhások elpárásodott szemmel nézték a vendégek, az ifjú pár boldogságát, a külföldi turistacsoportok, ahol a nyelvet nem beszélő kollégák nevetve, kézzel- lábbal magyaráztak és a vendégek is segítőkészen próbálták megértetni magukat, kölcsönös derültséget okozva…
Tudjátok, sok kiégett ember van ebben a szakmában is, ahogy más területén az életnek: de nagyon sokan vannak, akik azért csinálják ezt, mert szeretik, örülnek neki, hogy finom ételeket főznek, jókedvű embereket látnak, szórakoztathatnak, nevethetnek velünk (rajtunk), osztozhatnak az élményeinkben. Ez mind átfutott az agyamon, és aztán még valami:
remélem, hogy hamarosan mindannyian visszakapjuk majd ezeket a jól bevált, megszokott dolgokat.
Higgyétek el, nem csak nekünk hiányzik a kedvenc kávézónk, éttermünk, pubunk, hanem a pincérnek, baristának, pultosnak, szakácsnak is hiányzunk.
Csetnegi László
(kezdőkép: Unsplash)
