Talán a legtöbb embernek a sülő mézeskalács illata jelenti a karácsony  közeledtét, vagy amikor a rádióban óránként az a Wham! dal szól. Én egészen máshonnan tudom.

Te eltűnsz a spájzban, és egyszer csak előkerülsz, kezedben az az óriás sárga fazék, amit telefőzöl szármával, ahogy a szülőhelyeden nevezik. Nem is tudom. Anya! Az év többi részében hol rejtegeted azt a fazekat? 

Tudod, mindig figyelem, a szertartást, ahogyan egyenként szemügyre veszed a savanyított káposzta leveleket. Itt érzem most is az ujjaim között, ahogy próbálok ugyanolyan csinos csomagokat hajtani, amilyen a Tiéd. Persze sikertelenül. 

Ahogy a fazék aljába igazgatod őket, az  edény szinte az egész karod elnyeli, ettől olyan érzésem van, mintha nem is lenne alja…De egyszer mégiscsak megtelik, és a következő órákra elterpeszkedik a tűzhelyen. Elégedetten igazítod rá a fedőt, századszor is, ugyanazzal az ismerős mozdulattal. 

Ekkor szinte észrevétlenül mindig megállsz egy pillanatra. Úgy szeretném tudni, hogy olyankor mire gondolsz?

Annyi mindent szeretnék még kérdezni Tőled…

Hogyan lehetne ez a karácsony is olyan, mint az eddigiek?
Hogyan…?

Hiszen egy meleg nyári napon itthagytál minket. Félúton két karácsony között. 

Most egyedül állok a nagy sárga fazék mellett,
ami tele van, mégis olyan nagyon üres.

Megtaláltam a rejtekhelyét, most már nem titok, nem lehetek többé gyerek.

Tudod, amikor a tűzhelyre teszem, megállok, és biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban Te is az Édesanyádra gondoltál.

B.B. Natália

(kezdőkép: Unsplash)