Néha úgy érzem, sosem lesz már igazi a karácsony nélküled

Elmentél és hatalmas űrt hagytál magad mögött. Azt hittem, hogy az évek majd segítenek és szép lassan betömködöm ezt a feneketlennek tűnő lyukat emlékekkel, élményekkel, szeretettel és megbékéléssel.

Itt vannak az ünnepek és én egyre csak rád gondolok. Lehet még egyáltalán igazi az karácsony nélküled? De kérdem én: ha még sikerül is megragasztani a darabjaira tört vázát, azzal együtt tán a ragasztás nyomai is eltűnnek? Meglehet, épp itt van a válasz a saját kérdésemre.

Újra itt a karácsony és te nem vagy jelen.

Nem látlak tüsténkedni a konyhában és ipari mennyiségű sütit sütni. Nem kell azon aggódnom, hogy tökéletes ajándékot vegyek neked, mert még a listára sem kerültél fel. Hiányzol a családi ebédről, az ajándékbontásról, az esti borozgatásról és filmnézésről. Egyszerűen nem vagy itt.

De hogy is lehetne így karácsonyi hangulata az embernek? Körülöttem szinte mindenki serényen készült a piros betűs napokra. Széles mosollyal az arcukon vásárolgattak, főztek és sütöttek. Karácsonyi daloktól zajos a házuk, amit az egész család ünnepi pompába öltöztettek. Irigyelem őket a gondtalanságukért, a jó kedélyüket és azért mert: senkit sem hiányolnak a szeretteik közül. Együtt a család.

Ahogy ezeket végig gondolom és elöntenek elmúlt karácsonyaink emlékei, összeszorul a szívem. Néha csak összegörnyedek a fájdalomtól, olykor csak odakapok a szívemhez, mintha téged keresnélek benne. Máskor elöntenek a könnyek és addig sírok, amíg ki nem fáradok.

Képtelen vagyok meglelni magamban az ünnepi hangulatot.

Hogy újra lelkesen várjam a karácsonyt, mint egy kisgyermek. A te haláloddal az a gyermek is eltávozott. Sokszor gondolok rá és azon mélázom: vissza jön valaha? Hiszen egykor ugyanolyan buzgón várta a szentestét, mint a többiek. Ő is Jingle Bellst énekelt, miközben fát díszített és főzőcskézett.

Örömmel töltötte el, hogy ajándékokért szaladgálhat és boldoggá tehet másokat. De mára csak egy gyászruhába öltözött, megkomolyodott kislány lett, aki valahol a sötétben elveszve várva, hogy érte menjenek.

Ami nekem nem megy. Hiába kapálózok utána, úgy érzem, sosem érem el. Pedig igazán akarom, szívvel-lélekkel próbálkozom, de nem tudom visszahozni a fénybe, hogy újra vidámsággal teljen meg a szíve.

Talán azért nem sikerül, mert még mindig azt érzem: nélküled nincs is értelme. Sosem lesz már olyan karácsony, mint mikor itt voltál ép testben és ép lélekkel. Olyasvalami után áhítozom, amit vissza nem kaphatok, és ez te vagy. Te voltál az ünnepek fénypontja, a központi alakja. Ha egyszer a Nap megszűnik létezni, úgy vele hal a Föld is. Te voltál a mi Napunk.

Szóval a bennem élő gyermek és az ünnepi hangulatom sorsa igencsak bizonytalan az elkövetkezendő időkben is.

Vajon el kell telnie egy bizonyos számú évnek, hogy karácsonykor ne a hiányodra emlékeztessenek?

Vagy ez sosem jön el?

Na, és az a nap felvirradhat, mikor a szomorúság felett az öröm diadalmaskodik? Ez talán reálisabbnak tűnik. Kivárom. Egyebet úgy sem tehetek, mert ha erőszakkal, ha szép szavakkal próbálom lelkemet ünnepi lelkiállapotba hozni: kudarcot vallok.

Talán egyszer, egy távoli jövő karácsonyán ismét képes leszek őszintén mosolyogni és örülni. Akkor majd nem úgy gondolok az ünnepekre, miszerint nem vagy itt, hanem úgy, hogy el sem mentél. Majd azzal békítem meg sajgó szívemet, hogy bár nem látlak, de azért mégiscsak jelen vagy. Mikor behunyom a szememet és nagyon koncentrálok, még az illatodat, az érintésedet is érezni fogom.

Testben már sosem leszel velünk, de lélekben igen.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Pixabay)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük