You are currently viewing A fiú, aki igazságot szolgáltatott – A holokauszt egyik legfontosabb, eddig ismeretlen története

A fiú, aki igazságot szolgáltatott – A holokauszt egyik legfontosabb, eddig ismeretlen története

  • Olvasási idő:olvasási idő: 9 perc
  • Bejegyzés kategória:#egyésmás / #kult
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

„Kilencvenhat éves vagyok, készen állok találkozni Istenemmel, amikor magához szólít. Iszonyatos dolgokat láttam: rituális akasztásokat, vaktában lelőtt embereket, kimondhatatlan kegyetlenséget, a kannibalizmus romlottságát.”

„Mindig elképeszt, hogy milyen szörnyű körülmények közepette képesek túlélni az emberek. Először akkor hallottam erről a könyvről, amikor a szerzője beszélt róla a rádióban, és megdöbbentett a nyugalma, ahogy felidézte az általa elszenvedett kínzásokat és kínzóit. Sok újdonságot is megtudtam a könyvből, olyasmiket, amikről már nem szólnak a mozik, például mi történt a háború utáni években. Hiánypótló olvasmány.” (Amazon, olvasói vélemény)

Josef hosszú évtizedeken át hallgatott a holokauszt során átéltekről és azutáni tetteiről; csak a rémségek elfelejtésére vágyott. Azonban kilencvenhat évesen úgy vélte, meg kell szólalnia, hogy mindez ne történhessen meg újra. Ez a könyv az ő tanúságtétele.

Josef Lewkowicz tizenhat éves volt, amikor egy számmá redukálták. Lengyelország náci megszállása után a krakkó-płaszówi koncentrációs táborba terelték, ahol ő lett a 85314-es számú rab. Sóbányákban robotolás; erőltetett menetek; és halál mindenütt: halál az éhezés, betegségek, verés, a nácik fegyverei és a szövetségesek bombái által. Josef hat koncentrációs tábort élt túl, mire 1945 májusában kiszabadították az ebenseei táborból. Ekkorra a tizennyolc éves fiú minden közeli és távoli hozzátartozója halott volt.

Az elégtételre vágyó túlélő a szélrózsa minden irányába szétszóródott náci gyilkosok igazságszolgáltatás elé juttatására tette fel az életét. Legnagyobb zsákmánya a Schindler listájában is megörökített płaszówi mészáros, Amon Göth volt. Ezután több száz, a holokauszt során árvává vált zsidó gyermeken segített, majd Kolumbiában alapított családot.

A szerzőről

Az 1926-ban a lengyelországi Działoszycében született Josef Lewkowicz 1943-ban került a krakkó-płaszówi koncentrációs táborba édesapjával együtt, majd további öt koncentrációs táborban – Amstetten, Auschwitz, Ebensee, Mauthausen, Melk – raboskodott a háború végéig. Családjából egyedül ő élte túl a holokausztot.

Szabadulása után az amerikai katonai rendőrséggel együttműködve a szökésben lévő náci háborús bűnösök elfogásán dolgozott, ő azonosította és fogta el a Schindler listájából ismert płaszówi mészárost, Amon Göthöt. Ezután a holokauszt során elárvult zsidó gyermekek megmentésével foglalkozott, erőfeszítéseinek köszönhetően több százan jutottak új családhoz Izraelben. A háború utáni évtizedekben gyémántkereskedőként dolgozott Dél-Amerikában, majd Kolumbiában alapított új családot, ahol a helyi zsidó közösség oszlopos tagjává vált. Jelenleg Jeruzsálemben él.

Az 1957-es születésű Michael Calvin a brit újságírás elismert alakja, akit hat alkalommal díjaztak a Brit Sajtódíj-gálákon. Íróként tizenöt tényirodalmi könyv szerzője és társszerzője.

„Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy Josef megosztotta velünk történetét. Az elképzelhetetlen borzalmakkal szemben tanúsított lelkiereje és bátorsága önmagában is modern kori hőssé tenné őt. Mindannyiunk számára inspirációt jelent, és reméljük, hogy ez az esemény és a könyve hozzájárul ahhoz, hogy története és a holokauszt tanulságai soha ne merüljenek feledésbe.”  (Naftali Schiff rabbi)

Részlet a könyvből:

„Nem vagyok hős. Félek, hogy mindjárt elájulok. Nagyot sóhajtok összegörnyedve, mintha gyomorszájon vágtak volna. Sírok, pedig már azt hittem, nincs több könnyem. Majd’ megszakad a szívem. Közel nyolcvan évembe került, hogy összeszedjem a bátorságot ahhoz, hogy ellátogassak erre az elátkozott helyre, ahol a síremlékek helyett szürkésfekete, zúzott kövek és kavicsok borítják a halál mezejét.

Az utat tölgyek szegélyezik, ezek a fák megmaradtak, amikor a nácik által ültetett és a tömeggyilkosság helyszínét leplezni akaró fenyőket felháborodásukban kivágták az érkező szovjet csapatok. Szemerkél az eső, keletről jeges szél fúj. A három futballpályánál nem nagyobb területet homokkal kevert emberi hamvak és porrá zúzott csontok borítják. 1942 márciusa és decembere között mintegy hatszázezer zsidó lelte itt halálát. Bełżec megsemmisítőtábor.

Felnőttkoromban már a puszta név is rettegésben tartott, éppúgy, ahogy gyerekként Hitler neve. Anyám, Sejndel, és három öcsém, Meir Wolf, Hersl Cvi és Dovid Lejb egy SS-tiszt korbácsának csattintására került ide, és ugyanúgy nem tértek vissza többé soha, mint ahogy a Lengyelország délkeleti részén levő Działoszycéből, a stetlből, ahol felnőttem, a többi tizenötezer ember. Megfogadtam, hogy soha nem jövök el ide, ám meghallottam a lelkük hívó szavát. Ők is azok közé a milliók közé tartoznak, akiknek nincs temetője, nincs síremléke, és semmi bizonyítéka a létüknek a személyes emlékezésen túl. Nekik is voltak álmaik, szerelmeik, életük, amit nem adatott megélniük. Ők tanúsítják, mi történt a népünkkel, a nemzetünkkel. Egyetlen bűnük, amiért meg kellett halniuk, hogy zsidónak születtek. Fel tudjuk fogni, hogyan történhetett ez meg? Muszáj.

Azon a kietlen késő téli napon, amikor a hófoltokat megolvasztotta az eső, egy szent kötelességből merítettem erőt. Az elhunytak gyerekeinek kötelező kaddist mondaniuk. A judaizmusnak ez a hagyománya a remény kifejezése: a gyászolók ezáltal dicsőítik Istent, adnak hangot bánatuknak, és erősítik meg a hitüket, hogy majd viszontlátják szeretteiket. Gyertyát gyújtottam a szépséges, kedves asszony és a három drága fiú emlékére, tenyeremmel védtem a lángokat, mielőtt beleraktam őket az üvegekbe. Így tisztelegtem tágabb családom százötven tagja előtt, akik valamennyien a holokauszt áldozatai lettek. Mint egyedüli túlélőnek, nekem kellett tanúbizonyságot tennem, hangot adnom a hangtalannak, a kimondatlannak, az ismeretlennek. Éreztem a lelkük, a nesamájuk jelenlétét. Szorosan lehunytam a szemem, lehajtottam a fejem, és így szóltam:

»Magasztaljuk és szenteljük meg nagy nevét ezen a világon… legyen áldott és dicsért, dicsőített és magasztos, fennkölt és hírneves, imádott és megszentelt a neve annak, aki szent, áldott ő. Áldottabb minden áldásnál, költeménynél, dicshimnusznál és vigaszdalnál, amit csak a világon mondanak, és ti mondjátok rá: Ámen!«

Kilencvenhat éves vagyok, készen állok találkozni Istenemmel, amikor magához szólít. Mindaz, amin átmentem, megerősített. Iszonyatos dolgokat láttam, rituális akasztásokat, vaktában lövöldözéseket, kimondhatatlan kegyetlenséget és a kannibalizmus romlottságát. Hat táborban bírtam ki az éhséget, a veréseket és a kínzást, de sikerült életben maradnom, hogy a törvény kezére juttathassam Amon Göthöt, a szörnyeteget, a płaszówi mészárost.”

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?