You are currently viewing A Karanténsuli Tanárnője letette a krétát – interjú Várkonyi Judittal

A Karanténsuli Tanárnője letette a krétát – interjú Várkonyi Judittal

Várkonyi Juditot szakmai berkekben elég sokan ismerték a pandémia előtt is már. Hiszen 12 évig az Operaház sajtófőnöke volt, jelenleg pedig a Játékszín és a Kiskorona7 sajtósa.

Több könyve megjelent, ezekkel is találkozhattatok már korábban.

A 2020-as karantén idején pedig először saját maga és a barátai szórakoztatására kezdett el vicces videókat gyártani, Karanténsuli néven. Majd -valószínűleg mivel rengeteg barátja és ismerőse van- ezek a videók önálló életre keltek és hihetetlenül népszerűek lettek.

Ezért Judit egy „hivatalos” Facebook oldalt is létrehozott, ahonnan terjedt a „tananyag”.

Aztán amikor rendeződtek némileg a vírussal járó korlátozások, okafogyottá vált a dolog, hiszen Judit is visszatért a napi munkába.

Minket pedig érdekelt, mi történt a kezdetektől, ezért kifaggattuk magát a Tanárnőt.

Tomkó Bori: Hogyan kezdődött az egész Tanárnős dolog?

Várkonyi Judit: A 2020-as „nagy” karantén alatt, amikor bezárt minden intézmény és a színház, ahol dolgozom, fél évig otthon ültem.

Féltem az ismeretlen vírustól, bezárkóztam, nem érintkeztem senkivel.

Ma már rémesen hangzik ez, de 2005-ben volt egy szörnyű kórházi élményem, szóval adott pillanatban ezt gondoltam helyesnek.

Nem maradt más hátra, mint magamat szórakoztatni, a barátaimnak tartottam online tanórákat – csakhogy amint valaki kérésére oszthatóvá tettem az egyik videót, virálissá vált. A hittanórámat 43 ezren nézték meg a privát oldalamon – ekkor hoztam létre a hivatalos profilt, a videókat pedig átpakoltam a Youtube-ra. A hittan további 88 ezer megtekintést hozott, és a megosztások által ki tudja, hány tízezren látták még.

T.B.: Mennyi videót készítettél?

V.J.: Talán 11-13 órám volt, öt-hat perces anyagok. Soha nem néztem vissza a tartalmakat, mára meg már végtelenül távolinak tűnnek és úgy hiszem, az apropó annyira elmúlt, hogy aki ma talál rá, annak már nem poén. Ez abban a helyzetben volt aktuálisan abszurd.

Pár napja el is rejtettem az órákat a Youtube-ról, csak hármat hagytam meg mutatóba. Mert a munkásságomat nem ez, hanem mégiscsak a könyveim jelentik. Paradox, hogy a hülyeség okán lett tizenkétezer követőm. Talán valamikor egyben felrakom majd az összes nem nyilvános linket a hivatalos oldalra, hogy ha valaki nagyon akar, ismételhessen, vagy aki lemaradt, láthassa.

T.B.: Honnan merítettél ötletet hozzá?

V.J.: Voltaképp sehonnan. Csak próbáltam feldobni valamivel az akkor már várakozó „diákokat”, egy spontán alakult közösséget, vadidegen embereket, akik beszálltak egy nagy, közös játékba. Sokakat nyomasztott a kialakult helyzet, bezárt munkahelyek kényszerítették az embereket otthoni várakozásra, és a könnyedség volt az egyetlen értelmezhető megoldás ebben a szituációban.

T.B.: Szép kis Facebook közösség alakult ki az oldaladon, rendhagyó módon békés, jó fej, humoros társaság.

V.J.: Olyasmit képviseltem, ami hiányzik az online platformokról – de akár a médiából, a közéletből is kikopott. Azaz: az én oldalamon a tartalom nem adott alapot vitákra és feszültségre, nem volt ütközési lehetőség, és be is igazolódott: nem az az agresszív attitűd az emberi alapbeállítódás, ami lépten-nyomon ömlik ránk a nyilvános fórumokon. Így aztán az a – szerintem példátlan – helyzet alakult ki, hogy két évig moderálás nélkül működött a felület, és én közben tök nyugodtan léteztem, aludtam.

T.B: Miért és mikor érezted, hogy nincs tovább ezen a platformon?

V.J.: Bő két év múlva realizáltam, hogy nem változott az intenzitás, ugyanakkor magamat kezdtem már unalmasnak érezni. Ahogy mondtam: az apropó elmúlt, a nagy poén egyszer volt jó. A nagy durranás után jócskán volt még munícióm, az életem azonban jó ideje visszatért a régi kerékvágásba. A munkám révén újra nagyon sok színházi és koncertélményhez jutok, a hét minden napján megjelenhetek „hivatalból” valamilyen eseményen, és teszem is.

Sűrű az életem, de nemcsak ez az ok. A kétszer féléves leállás teljesen áthangolta az online térhez fűződő kapcsolódásomat. Ami ugyancsak paradox. Mert hiszem, hogy virtuálisan is létrejöhetnek értékes emberi kapcsolatok, és működhetnek pozitív érzelmi mechanizmusok. De túl nagy lett körülöttem a zaj. Vagy ha úgy tetszik, lecsengett bennem a tíz éve még óriási újdonságot nyújtó Facebook-világ. A metavilág már nem érdekel. Felértékelődtek a privát élmények és a személyes jelenlét. Ez a visszarendeződés nagyon értékes most számomra.

T.B.: Lett némi utóélete a Tanárnő közösségnek. Mi történt?

V.J.: Voltaképpen csoda. Leköszöntem, befejeztem, de ami létrejött, tovább él. Két hétre rá kaptam egy jelzést, hogy a „karanténiskolások” létrehoztak egy napközit, ahol immár a tanárnő nélkül jólérzik magukat. Több mint 800 ember együtt maradt. A tartalmat most már ők szolgáltatják, miközben a keret megmaradt: osztálytársak. És megszervezték az osztálytalálkozót, amelyre én is meghívást kaptam. Nem tudtam elmenni, de azt érzem, ez így volt jó – egymásra figyeltek. Valódi közösség alakult általam, és számomra ez a Facebook lényege. Tíz éve ugyanígy vált valódivá egy nagyon fontos baráti hármasom. Ami igazán fontos, egyszer csak kiszakad onnan.

T.B.: Mit adott neked ez az új „hobbi”? Vagy te minek neveznéd?

V.J.: Semmiképp nem hobbi volt. Első körben szimpla hülyeség, ami küldetéssé vált. Nem túldimenzionálva a dolgot: felismertem, hogy képes vagyok oldani a feszültséget. Beleálltam, és ezért nagyon sokan végtelenül hálásak voltak. Aztán persze szakmailag is hozott valamit: kommunikációsként kipróbálhattam, hogy hogyan lehet megadni az alaphangnemet és a ritmust egy platformon, megfigyelhettem, hogyan alkalmazkodnak az emberek a kimondatlan szabályokhoz, hogyan működik a csoportdinamika.

Érdekelt az egésznek a pszcichológiája, és az is érdekelne, mit vezetne le ebből a történetből egy szakember. Azt is érdekes volt megfigyelni, hogy rövid idő alatt hogyan alakult ki a már nélkülem működő „napköziben” egy vitás helyzet. A tartalmat illetően megjelent a nézetkülönbség – valaki azonnal jelezte is nekem, de a posztot, amelyben egy hölgy azt írta, hozzám nem méltó, amit közzétesznek, már nem láthattam, mert törölték az alatta zajló kommentekkel együtt…

Ha olvastam volna, akkor is hiba lett volna állást foglalnom. Az a felület nem az enyém. Elengedtem a diákok kezét. Mondjuk, röhej, hogy két éve hallgatok a „Tanárnő” megszólításra, és örömmel üdvözlöm a „gyerekeket”. Számos találkozásom volt utcán, kocsmában, a Balatonnál, a fiam koncertjén a Budapest Parkban és a Zeneakadémián. És nagyon vicces, hogy aki megszólít, ugyancsak éli a játékot. Tudja, hogy tegezni fogom, akkor is, ha hatvanöt éves és életemben nem láttam. Akkor is megkérdem: hát, te ki vagy?

Ki tudja, meddig ismernek fel. Még tart… Mint a hajlakk.

T.B.: Köszönöm Judit, hogy megosztottad ezeket velünk! És persze várjuk az újabb könyvedet, ha lesz…

Tomkó Bori
főszerkesztő

(fotók: Juhász G. Tamás, Falus Kriszta. A képek felhasználása nem engedélyezett.)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?