You are currently viewing „A szépfiúság baromi unalmas!” – Interjú Nagy Sándor színművésszel

„A szépfiúság baromi unalmas!” – Interjú Nagy Sándor színművésszel

Nagy Sándor több, mint 20 éve van a pályán. A tehetséges és sikeres színművész imádja a munkáját és bár a pihenést is élvezte, köszöni, már elég volt, nagyon várja az újranyitást.

A nemrégiben Jászai Mari-díjjal kitüntetett színészt kérdeztem jövőbeli terveiről, valamint arról, mennyire viseli nehezen, hogy nem a szokásos pörgéssel telnek a napjai. Bár most sem unatkozik, beszélgetésünk napján délelőtt éppen Nyíregyházán próbált, délután pedig tévés szereplésre sietett.

Deák-Ember Ágnes: Imádod a pörgést, hogy éled meg a mostani leállást és a bizonytalanságot? Nem vagy türelmetlen, ingerült?

Nagy SándorMost már az vagyok. Már nagyon nehezen bírom. Azért is örültem nagyon a nyíregyházi felkérésnek, mert azt éreztem, hogy mostanra jutottam el a kitartásom végére, a türelmem határára. Sok volt. Ráadásul minket, színészeket hagytak az utolsó helyre. Sem erkölcsi, sem anyagi segítséget nem kaptunk sehonnan. Egy év azért az egy év! Lehet megtakarításunk, de nem egy év semmittevésre készül az ember. Vannak olyan összegek, amiknek havonta el kell menni, ha ez sincs, hogy ezeket kifizesd, akkor az nehéz.

DEÁ.: Tudsz kikapcsolni, nem agyalni? Mit csinálsz olyankor?

N.S.: A barátaim, a természet, a két kutyám, ami kikapcsol. Nagyon rákattantam a sétára, a túrázásra. Ha olyan az idő, 6-7 km-t is sétálunk a kutyáimmal. Túrázunk többször a Pilisben is. Én 30-35 előadást játszottam havonta, az elmúlt egy évben pedig egyet sem, és bár próbáltam mozogni, sportolni, annyi energiát, amit addig minden nap és minden hónapban simán elégettem, most nem volt lehetőség. Felszaladtak rám olyan kilók, amiket nem szeretek magamon, és nagyon rajta vagyok, hogy visszaálljon minden ezen a fronton is a rendes kerékvágásba.

DEÁ.: Először éneklés, majd főként musicalek, aztán próza, legutóbb pedig egy új kihívásban volt részed, egy néma előadásban láthattak a nézők a Játékszínben. Nehéz feladat volt Charlie Chaplint megjeleníteni és szavak nélkül játszani?

N.S.: Nehéz volt, mert Chaplin utánozhatatlan. Nem is volt célunk, hogy elkezdjük lekopizni és én egy az egyben úgy csináljak, mint Chaplin, mert az lehetetlen. Szerintem jó is, hogy nem kezdtünk ebbe bele, mert az egy öngyilkossági kísérlet lett volna és eleve kudarcra van ítélve. Ez olyan, mintha Hofi Gézát elkezdenénk utánozni! Minek?! Hofi Géza egy volt és soha nem is lesz olyan, mint ő. Ahogy soha nem lesz többet Törőcsik Mari sem. Csak hogy 1-2 nagy magyart említsek… Az egésznek a lelkiségét, a hangulatát, a szívét akartuk inkább átültetni.

DEÁ.: Júniusban a Városmajori Szabadtéri Színpadon élvezheti újra élőben a közönség a Nagyvárosi fényeket, mely eddig még csak 2-3 alkalommal került megrendezésre. Már zajlik a felkészülés, újratanulás?

N.S.: Két előadás után megállt az élet. Ez egy látványos és nagyon szívbemarkoló előadás, amely ráadásul nagyon kemény fizikailag is, 2×50 perc kardió. A nézőnek nem szabad, hogy kiderüljön, de zenére csinálunk mindent. A nehézség az lesz, hogy újra kell tanulni majd az egészet.

DEÁ.: Az első önálló rendezésed a Rövidzárlat (Black Comedy). Egy különleges darab, amely felvételről, online formában volt megtekinthető. Szokatlan lehetett az előadás nézők nélkül. Kaptál azért visszajelzéseket?

N.S.: Kaptam visszajelzéseket és pozitívak voltak. Nem vártam visszajelzésben többet, mint amit az a kolléga, barát, akár családtag mondhat, aki megnéz egy mindenféle effektus, hang nélküli vígjátékot. Úgy értem, hogy nincs benne egy darab nevetés sem. A színészek soha nem láttak nézőt. 8 hónapig próbáltuk, mert folyamatosan havonta vagy két havonta le kellett állni, tehát 8 hónap alatt tudtuk összerakni arra a formára, amit aztán 4-5 kamerával fel tudtunk venni.

Nagyon sajnáltam a színészeket.
Nem lehet néző nélkül színházat csinálni!

Sorozat- vagy filmforgatásnál nem vársz visszajelzést, tudod, hogy majd később összerakják a jeleneteket, és amikor beülnek a moziba az emberek vagy leülnek a tévé elé, akkor nevetnek vagy nem nevetnek. De egy színházat nem tudsz úgy próbálni, hogy ja, itt majd nevetni fognak…Ezt nem lehet. A színésznek igenis kell, hogy néző legyen, hogy reakció legyen, a néző alapvetően az egész darab ritmusát átrendezi. Általában bejön az hogy, 80 %-ban ott reagálnak, ahol gondoltuk, 20% -ban meg nem.
Baromi kíváncsi leszek és remélem, ott tudok majd lenni azon az első Black Comedy-előadáson, amely nézők előtt zajlik.

DEÁ.: Mit gondolsz saját magadról mint rendezőről?

N.S.: Alapvetően nem tartom rendezőnek magam. Ez egy nagyon komoly szakma. Ezzel én tökéletesen tisztában vagyok és nem is szeretném elvenni senkinek a munkáját, aki akár sokadszor felvételizett a Színművészetire itthon vagy külföldön, majd elvégzett 5 évet és papírja van arról, hogy rendező. Én nem tartozom ezek közé. Valahogy az élet, legelőször a Pletykafészek című előadásnál Veresegyházon talált meg vele. “A muszáj nagy úr” alapon került rám a sor. Igazából az volt a fura, hogy nem volt időm betojni attól, hogy nekem ezt csinálni kell. Játszottam is benne, tehát az utolsó 9 napból 7-et lent ültem és instruáltam a színészeket, majd az utolsó 2 napon felmentem és csináltam a dolgomat.

Ahogy színész sem, úgy rendező sem akartam lenni,
most valamiért mégis itt vagyok és csinálom ezt is.

Nagyon érdekel a dolog és szeretném minden csínját-bínját elsajátítani és megtanulni, de ennek az útnak még csak az elején tartok.

DEÁ.: Legközelebb Nyíregyházán a te rendezésedben kerül színpadra a Legénybúcsú című előadás. Egy fergeteges vígjátékról van szó, és talán most az ilyen előadások még népszerűbbek lesznek mint valaha, hiszen az egyik legfontosabb ezekben az időkben, hogy tudjunk nevetni és kicsit felhőtlenül szórakozni. Te hogy látod?

N.S.: Nagyon nehéz időszak ez mindannyiunknak és még nem vagyunk rajta teljesen túl. Nagyon kell majd az embereknek, hogy elmenjenek – akár most még csak szabadtérin és majd szeptembertől zárt térben, ezt még nem tudjuk – és önfeledten kacagjanak. Egyébként a Legénybúcsúnak a barátság az alapja, ami meginog a két főszereplő között, mert felbukkannak kisebb hazugságok, nem mindenki őszinte a másikkal. Azt gondolom, hogy van egy mélysége is ennek a történetnek, de természetesen javarészt arról szól, hogy szórakoztasson. Ez a darab abszolút minőségi szórakoztatást garantál.

DEÁ.: Mennyi időt tudsz mostanában Szabolcs megyében és a szülőfaludban tölteni? Hogyan töltődsz, amikor otthon vagy?

N.S.: Az utóbbi időben sokat voltam és a Legénybúcsú darab miatt leszek is majd. Töltődni a családommal, szüleimmel, barátaimmal tudok. Ha hosszabb időre jövök vagy ha pár napra is, a kutyáimat mindig viszem magammal. Egy hároméves labradorom van meg egy hatéves berni pásztorom, esténként a faluban sétálunk. Természetszerető ember vagyok.

Nagyon szeretem azokat a gondolatokat, amik akkor születnek,
amikor az ember kimegy a szabadba.

Szeretem a hosszú sétákat. Azt érzem, hogy ezekre azért van szükségem, mert azokat az energiákat, amiket régen az előadásokkal égettem el, most valamilyen szinten ez pótolja.

DEÁ.: Nagyon kíváncsi vagyok, milyen kisfiú voltál, hiszen azt hallottuk többször tőled, hogy nem szerettél szerepelni, ehhez képest 13 évesen esküvőn zenéltél, énekeltél. Az mégiscsak a szereplés…

N.S.: Előtte nem szerettem szerepelni. Amikor jött a zenélés, és már egy minimális tudásra szert tettem, akkor azt valahogy meg akartam mutatni. A zene volt az, ami átváltotta bennem ezt a dolgot. Maximalista voltam egyébként kisgyerekként – és szerintem most is az vagyok.

DEÁ.: Sok szép hely van hazánkban, akár zarándokhelyek, miért éppen az El Camino-ra esett a választásod pár évvel ezelőtt? Miért indultál el, miért éppen akkor? Hogyan élted meg? Újra nekivágnál?

N.S.: Nagyon nehéz időszaka volt az életemnek, munka szempontjából és magánéletileg is. Valamiért én, aki sosem szeretett akkoriban egyedül lenni, úgy éreztem, hogy az országot is el kell hagyjam ahhoz, hogy ki tudjam szellőztetni a fejemet. Mivel spirituális beállítottságú vagyok és voltam mindig, -ami korábban a vallással keveredett-, ezért nem láttam jobb megoldást, mint erre az útra rálépni. 300 km-t mentem 12 nap alatt. Nem készültem rá, és meg is szenvedtem az elejét rendesen. Nagyon szeretném majd folytatni egyszer.

DEÁ.: Az az út, illetve a mostani kényszerpihenő is fontos lehetett önismeret szempontból is. Szereted az önismerettel, önfejlesztéssel kapcsolatos könyveket? Mit olvasol?

N.S.: Természetesen. Sok pszichológia könyvet olvasok, például Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors, Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel, A.J.Christian: Mit keresett Isten a nappaliban című könyveket szeretem és most olvasom Edith Eva Eger: Döntés című könyvét. Nagyon érdekel minden, ami a lélekkel és az emberi pszichével kapcsolatos.

DEÁ.: Szeretsz adni, ugyanakkor azt mondtad, már tudsz nemet mondani. Ezt meg kellett tanulnod, nehéz volt számodra? Mindig őszinte vagy?

N.S.: Igyekszem őszinte lenni.

Azt gondolom, hogy az őszinteség saját magunkkal kezdődik,
az a legeslegfontosabb, hogy az ember saját magával őszinte legyen,
néha kíméletlenül is.

Mi vagyunk az alfája az életünknek és belőlük indul ki minden. Biztosan vannak olyan helyzetek, amikor még a régi reflex bekapcsol, de alapvetően az a cél, hogy minél őszintébb legyek saját magammal és ezáltal mindenki mással is.

Nemet mondani megtanulni nehéz volt, mert én nagyon konfliktuskerülő voltam régen, és nagyon meg akartam felelni mindenkinek – ez lehet abból is adódik, hogy én vidékről kerültem fel Budapestre és volt egy fajta kisebbségi érzésem-, de aztán idővel ez változott. Ha felmerül egy téma vagy egy probléma, akkor megvizsgálom és ha még mindig azt gondolom, hogy szerintem nekem ebben igazam van, akkor én azt elmondom.

DEÁ.: Vajon szerénység, alázat vagy mi lehet az oka annak, amikor azt mondod, hogy néha elkap az érzés, mondjuk Gálvölgyi János mellett állva, hogy hihetetlen számodra, hogy ott vagy és mit keresel te ott. Jászai Mari díjjal is jutalmazták márciusban a színházi teljesítményedet (ezúton is gratulálunk) – elhiszed most már, hogy ott kell lenned, hogy jó helyen vagy, hogy megérdemled!?

N.S.: Biztos, hogy itt kell lennem, mert itt vagyok. Azt érzem, hogy szeretnek a kollégák. Nem nagyon tudok olyan kollégát, aki azt mondaná, hogy nem szeret velem dolgozni.

Biztos, hogy nekem ez a dolgom.

Kicsit “véletlenszerűen” alakult az életemben, egyszer csak afelé sodródtam, hogy színész lettem. Most van a rendezés is. Többször megkerestek már vele és pár évvel ezelőtt még azt mondtam, hogy nem, ez engem nem érdekel. Amikor “rákényszerültem”, hogy meg kellett csinálnom, akkor rájöttem, hogy ezt is szeretem, élvezem, vannak ötleteim és átlátom ezt a típusú feladatot. Nyilván, biztos lehetne sokkal jobban és tapasztaltabban csinálni. Jelen pillanatban én itt tartok és kíváncsi vagyok, hogy ez hova fog kifutni.

Túl szerény nem vagyok, csak tudom, hogy honnan jöttem. Ez is csak egy szakma. A színészet jobban előtérben van, minket többen néznek. Azért az Adagio-időszak óta már ismerős a nagy érdeklődés. Fontos az elismerés, biztos, hogy az egyik szeretetnyelvem az elismerő szavak – mint minden művészembernek.

DEÁ.: Ha már említetted az Adagio-t…, akkor elkönyveltek téged szépfiúnak. Ugyanolyan bóknak számít nálad, ha azt mondják, jóképű vagy, mintha mondjuk, tehetségesnek neveznek?

N.S.: Zavar valakit, ha azt mondják rá, hogy jóképű? (nevet) Alapvetően nem véletlen, hogy átnyargaltam a próza irányába,

a szépfiús skatulyát le akartam vetni magamról.
Én színész szerettem volna lenni!

Szirtes Tamásnak köszönhetően (először tőle) megkaptam azokat a karakterszerepeket, amik egyáltalán nem arról szóltak, hogy szépfiú-e az illető vagy nem. Ezért én nagyon hálás vagyok! A Nyomorultakban minden vagyok csak jóképű nem, fogatlan, ronda, dagadt, de imádom azt a karaktert! A szépfiúság egy ponton túl baromi unalmas!

DEÁ.: Magadnak megköszönöd a sikereket? Megjutalmazod magad? Ha tárgyról beszélünk, mi lenne az, amivel meglepnéd magad?

N.S.: (Nagyon nevet) Van otthon egy nagyon-nagyon jó illatú, narancs aromájú tusfürdőm. Gyerekkoromban csak karácsonykor láttunk otthon narancsot, banánt. Nem azért, mert annyira szegények voltunk – bár nem voltunk különösen gazdagok sem-, de abban az időben nem volt banán meg narancs Magyarországon, csak ünnepekkor. Ha megérzem a narancsot, nekem a karácsony jut róla eszembe. A karácsony meg az ajándékozásról is szól. Úgyhogy ha én elmegyek futni, edzek, vagy olyan dolgot csinálok, hogy amire azt mondom, na, ez szuper volt, akkor narancsillatú tusfürdővel tusolok.

Úgy szoktam egyébként ünnepelni, hogy barátokkal kinyitunk egy bort! Akkor sem magamat ünneplem, hanem magunkat!

DEÁ.: Minden előadás előtt köszönetet mondasz, hálát adsz. Az otthoni napi rutinodban is szerepel a hála, illetve meglátni mindenben a szépet, a jót és a jelenben élés?

N.S.: A jelenben élést mindenképpen napi feladatnak gondolom. Szeretek nosztalgiázni, melankólikus hangulatba tudok kerülni, ha a távoli múltra emlékezem. Meg is kérdeztem magamtól pár hónappal ezelőtt: Akkor én a múltban élek? Ez nekem ilyen fontos? De amikor legutóbb a kutyáimmal sétáltam Fényeslitke utcáin, akkor azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem nosztalgiázom. Azzal foglalkozom, hogy most éppen mi jár a fejemben, most mi az, ami érdekel. Jelenleg úgy vagyok vele, hogy

fontosnak tartom a nosztalgiát, de a most a lényeg!

DEÁ.: Mik a jövőbeli terveid, mi áll a bakancslistád -ha van ilyened- élén?

N.S.: Valahogy túlélni szeretném ezt az egészet jól. Az első oltást már megkaptam, nemsokára a másodikat is.
Utazni szeretnék. Hiányzik a külföld, hiányzik a tenger! Évente egyszer igyekszem eljutni a tengerhez. Legutóbb Horvátországban voltam. Nekem ez nagyon kell: a kiszakadás, más kultúra, más emberek, más nyelv. Ebből a bezártságból szeretnék kitörni.

Nagyon szeretném megtalálni az arany középutat, a munka és a magánélet között. Nem minden nap játszani meg napi kettőt. Szeretnék időt tölteni a családommal, a barátaimmal, a kertészkedéssel, a túrázással, a sportolással, azzal, ami feltölt.

Drukkolunk, hogy legyen meg a vágyott középút,
jó egészséget, további sok sikert és rengeteg klassz élményt kívánunk neked!

Deák-Ember Ágnes
Csak Csináld – Magadért

(fotók: Juhász G. Tamás)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?