Olyan egyéniség volt a ’30-as évek Hollywoodjában, aki mellett nem lehetett csak úgy elmenni. Nemcsak azért, mert álomszép volt, hanem vérbeli fiús lánynak számított.

Furcsa szokásai hol megbotránkoztatták az embereket, hol erőt, bátorságot adott a hölgyeknek. Minden szerepben képes volt megállni a helyét, igazi átalakuló művészként, és élettel töltötte meg karaktereit.

Katharine Houghton Hepburn a  connecticuti Hartfordban született 1907. május 12-én egy vagyonos család gyermekeként. A hihetetlenül bájos Katharine többek között arról is volt híres, hogy imádott nadrágot viselni. Az Amerikai Divattervezők Tanácsa 1986-ban még életműdíjjal is kitüntette, amiért szakított a szoknyák hagyományával. 1993-ban így nyilatkozott:

„Amikor meghallom, hogy egy férfi azt mondja, hogy inkább egy szoknyás nőt szeret,
azt mondom: „Próbáljon fel egyet. Próbálja ki a szoknyát.”

Ehhez a viselkedéshez nagyban hozzájárultak a szülei is, urológus apja és szüfrazsett édesanyja is. Katharine-t magabiztosnak, függetlennek, nyíltnak, szókimondónak és individualistának nevelték, és idegenkedése az erőltetett nőiségtől elég fiatalon elkezdődött.

Már ifjú hölgyként is jeleskedett a sportokban: lovagolt, úszott, golfozott és teniszezett. A magánórák mellett a Bryn Mawn College hallgatója volt, és ott álmodta meg, hogy színésznő lesz. És talán csakugyan elutasította a nők társadalmi korlátozásait, de ez nem jelentette azt, hogy ne szeretett volna a konyhában tüsténkedni, különösen sütit sütni, mikor felnőtt nő lett belőle.

De sajnos gyerekkorát beárnyékolta egy szörnyű tragédia. 1921-ben, 13 évesen rettenetes csapás érte, ami az egész későbbi életét meghatározta. Tanúja volt annak, ahogy a 15 éves testvére, Tom élettelen teste egy fán lóg. Családja azt állította, hogy ez egy elrontott bűvésztrükk eredménye volt, mivel Tom korábban legalább egyszer próbált hasonló mutatványt véghez vinni. Ráadásul két nagybátyja és nagyapja is öngyilkos lett.

Hepburn az 1930-as Art and Mrs Bottle-ben debütált a Broadway-n, és az 1932-es The Warrior’s Husband című filmben kapott lehetőséget arra, hogy először lopja be magát az emberek szívébe a képernyőn keresztül. A következő filmje, a  Búcsú a szerelemtől kasszasiker lett. A harmadik filmjéért, az 1933-as Morning Glory-ért kapta az első Oscar-díját.

Ám az elkövetkezendő években kezdett egyre népszerűtlenné válni a porcelánarcú díva. Igen, azonkívül, hogy jobban szerette a nadrág és overál viselését, teniszcipőt hordott, nem sminkelte magát és nem adott interjúkat. Azt meg egyenesen gyűlölte, ha fényképezik. Sokat rontott a helyzetén, hogy a kritikusok csúnyán lehúzták az 1934-es The Lake színdarabot, amiben játszott.

Az évekig tartó hullámvölgynek az 1938-as A Philadelphiai történet című darab vetett véget. Bölcsen megvásárolta a filmkészítés jogait, ezáltal ő maga tárgyalhatott Hollywooddal a megfilmesítésről.

Már 1928-ban feleségül ment Ludlow Ogden Smith üzletemberhez, de 6 év után elváltak. Utána került a képbe Howard Hughes producer és aviátor, akinek éveken át volt a szeretője egészen 1938-ig. Majd megérkezett az igazi, nagy szerelem az életébe, Spencer Tracy képében, akivel 27 évig élt (bár a katolikus Tracy soha nem vált el feleségétől). Kapcsolatuk alatt Hepburn és Tracy kilenc filmben játszottak együtt, kezdve az elsővel, amelynek révén megismerkedtek, az 1942-es Az év asszonyával.

Hollywood álompárjának tartották őket.

Hepburn ugyan nem sokat ivott Tracy-vel (aki alkoholista volt) töltött évei alatt, de később rendszeresen belemerült egy pohár whiskybe, ami szerinte segített a nagyapjától örökölt fejremegésben. „Rájöttem, hogy a whisky segít megállítani a remegést” – mondta az 1993-as All About Me című dokumentumfilmben.

De annak alapján, amit az 1971-es The Trojan Women film forgatása közben elmondott Brian Blessed stábtársának, úgy tűnik, hogy igazából nagyon is szerette a whiskyt. „A whisky jó. Whiskyt szagolok egy pohárban, és akarom.”- mondta Blessednek –

„Reggel, délben és este whiskyt innék, amíg meg nem öl.”

A legutolsó közös produkciójuk Spencerrel az 1967-es Találd ki, ki jön vacsorára! volt és néhány hétre rá meghalt az imádott kedvese. Pár héttel később Katharine elnyerte élete második Oscar-díját a filmben nyújtott alakításáért. Rá egy évre pedig Az oroszlán télen című filmért zsebelhette be az aranyszobrot.

A ’70-es években már inkább a televízióban lehetett látni, de feltűnt olykor-olykor néhány kisebb szerepben a mozifilmekben is. Például az 1981-es Az aranytó című film hozta meg neki a negyedik Oscarját. A következő évtizedben ugyancsak tévéfilmben szerepelt, majd

1991-ben megírta önéletrajzi könyvét, „Én” címmel.

Utolsó mozifilmje A sors útjai volt 1994-ben, míg az utolsó tévéfilmje a One Christmas. A ’90-es években emlékezet-kihagyásai miatt visszavonult a színészettől, és magányosan töltötte napjait, mígnem 96 éves korában elhunyt otthonában.

Kétség sem fér a tehetségéhez, hiszen a színészek között ő a legtöbb Oscar-díjjal kitüntetett, aki mindemellett nemcsak bájos, bátor, hanem szellemes is volt:

„Az emberek szörnyen félnek a haláltól. Milyen esztelenség!
Miért félnek valamitől, ami abszolút elkerülhetetlen?”

„Ha le akarsz mondani több ezer férfi csodálatáról egyetlen férfi kritikájáért, akkor menj férjhez!

„Ha mindig azt csinálod, ami érdekel, akkor legalább egy ember elégedett lesz.”

„Időnként elgondolkodom azon, vajon tényleg illenek-e egymáshoz a nők és a férfiak. Talán jobb lenne, ha csak szomszédok lennének, és időnként átugranának egymáshoz.”

„Ha minden szabályt betartasz, minden jóból kimaradsz.”

„ Hogy sértetlenül megtartsd a személyiségedet, nem hajthatsz fejet mocskos dolgok előtt. Különben könnyebben hajtasz majd fejet a következő alkalomnál.

„A szerelemnek nincs köze ahhoz, hogy mit is akarsz kapni, csakis ahhoz, mit tudsz adni, ami pedig minden.”

„ Nem is vettem észre egészen mostanáig, hogy a nők az alacsonyabb rendűek,
mert annyi mindent csináltam. Nem értem rá hierarchiákkal foglalkozni.”

 

Wadolowski-Balogh Orsolya

(képek forrása: Pinterest)