A Centrál Színház új bemutatója, A Macskalápon nem könnyű darab: női sorsokat, fájdalmas múltakat és mély érzelmi feszültségeket tár fel. Különösen erősen hat azokra, akik anyaként, nőként kapcsolódnak a történethez.
Básti Juli számára viszont nem ismeretlen ez a mű: korábban, még a Nemzeti Színház színpadán Hester Swane szerepét játszotta, most azonban egy egészen más nézőpontból tér vissza a történethez, Mrs. Kilbride karakterében.
Tomkó Bori: Hogyan élte meg ezt a mostani szerepet?
Básti Juli: Ez egy ugyanolyan nehéz életű, fájdalmas gyerekkorral bíró nő, aki egész életében magányos volt. De ez a szerep amit most játszom, nem úgy drámai, mint Dorináé. Sőt, ha mondhatok ilyet, inkább a vígjátéki vonalat viszem ebben a darabban.
TB: Milyen érzés látni Hester szerepét a színpadon?
BJ: Boldogan nézem, ahogy csodásan játszik Dorina.
TB: Többedik alkalommal rendezi a fia, Samu a színpadon. Mennyire különleges ez az Ön számára?
BJ: Ezt a kérdést mostanában mindig felteszik. Számomra ez teljesen normális. Az összes gyerekem színházban nőtt fel, rengeteg előadást látnak, nemcsak olyat, amiben én játszom, hanem az ország sok színházában és a világ több városában. Ők beleszülettek ebbe, és remekül csinálják. Nekem ez egyáltalán nem furcsa, inkább nagyon boldog vagyok, hogy látom, milyen tehetségesek. És nagyon büszke vagyok rájuk.
TB: A Macskalápon próbafolyamata fizikailag és érzelmileg is igen megterhelő volt a színészek számára. Már otthon érzi magát ebben a szerepben?
BJ: Még biztos fog alakulni, sok dolgot tudok majd árnyalni. Általában a 6–10. előadás körül szokott beállni egy darab. Azt is meg kell tanulnunk, hogy a nézők mikor és hogyan reagálnak.
TB: Több mint tíz éve játszik a Centrál Színházban. Ez idő alatt sok minden változott: fia, Samu is itt dolgozik, sőt Dorina a menye lett. Mennyire tudja ezt kizárni, amikor a színpadon van?
BJ: Teljes mértékben. Amikor játszunk vagy próbálunk, elkülönül a munka és a magánélet. De persze azért otthon szoktunk róla beszélgetni, elemezni. Ha valakinek eszébe jut valami, megosztjuk a másikkal.
TB: Van olyan szerep a Centrálban, amely különösen közel áll Önhöz az elmúlt tíz évből?
BJ: A Nem félünk a farkastól hamarosan eléri a 100. előadást, azt én nagyon-nagyon szeretem. És volt még egy másik darab, a Jóemberek, amit szintén nagyon szerettem játszani. De a Kriplit, ami most fut, azt is nagyon szeretem.
TB: Milyen típusú karakterek állnak Önhöz közel?
BJ: Minden! Szerencsére nem vagyok beskatulyázva, és nagy örömömre szolgál, hogy mindenféle szerepet játszom: hülyéket, okosakat, szenvedőket, boldogokat. Mindenféle szerep megtalált az életem során.
TB: Ha most lenne pályakezdő, milyen tanácsot adna önmagának?
BJ: Teljesen más világot élünk, mint amikor én elkezdtem a pályámat. Más van a fókuszban, sokkal inkább kell önmagunkat menedzselni, régen ez nem volt így. Minden a világhálón zajlik. Tanácsot nem tudnék adni. Anno nem volt ennyi színész, színiiskola, színház, műhely, sokkal kevesebben voltunk, könnyebb volt elhelyezkedni. A mai fiataloknak szerintem sokkal nehezebb.
TB: Színpad vagy film?
BJ: Mind a kettő. Ezt a kérdést negyven éve felteszik nekem. De ez két külön világ, teljesen más megoldásokat kíván mindkettő. Egyiket jobban szeretem, mint a másikat.
TB: Most vár Önre filmezés?
BJ: Épp a múlt héten forgattam egy napot egy sorozatban, illetve most még játszák a Netflixen a Szenvedélyes nőket. Minden évben kapok valamilyen filmszerepet, aminek nagyon örülök. Nyaranta a Déssel szoktam több helyen fellépni.
De idén nem bánnám, ha nem lenne sokkal több munkám, mert rettentően nehéz tíz hónap van mögöttem.
Tavasszal volt a Kripli bemutatója, utána elkezdtem az Apácashow-t próbálni az Erkel Színházban, közben forgattam, és már próbáltuk A Macskalápont is. Szóval dugig vagyok munkával – most inkább egy kicsit csendesedni szeretnék.
Vannak művészek, akiknek a jelenléte túlmutat a szerepeken, és idővel önálló jelentéssé válik. Básti Juli közéjük tartozik: minden alakításában ott van az a ritka erő és mélység, amely nemcsak a pillanatnak szól, hanem emlékezetté nemesedik – és amelyhez összetéveszthetetlen hangja különös, azonnal felismerhető árnyalatot ad.
Akár a színpadon, akár a vásznon találkozunk vele, amit ad, az velünk marad – mert nem egyszerűen játszik, hanem maradandót teremt.
Tomkó Bori
(kezdőkép: Horváth Judit)
