Erdélyi Timea színésznővel a Játékszín Teljesen idegenek bemutatója előtt találkoztunk. Kedvesen invitált be az öltözőjébe, ahol ő a legnemesebb egyszerűséggel felpattant az asztalra és azzal a természetes lazasággal beszélgettünk, amilyennek gondoltam a képernyőről és a színpadról. Semmi sallang, semmi sztárallűr.
Tomkó Bori: A Barátok közt Tildájaként ismert meg az ország 2000-ben, mindössze 17 évesen. Majd 2002-ben Magyarország legszexisebb nőjének választottak. Hogyan bírtad el ezt a hirtelen jött népszerűséget?
Erdélyi Timea: Megmondom őszintén, engem megviselt. Szerintem ebben az időszakban elég keményen torzult a személyiségem. Amikor benne van, akkor nem veszi észre az ember, csak később, amikor elkezd benőni a feje lágya, hogy milyen köröket futott, mikbe csúszott bele.
Sokat gondolkoztam azon, hogyha ez az egész nem lett volna, pont kamasz koromban -ami ugye nagyon változékony, képlékeny, érzékeny időszaka minden embernek- milyen felnőtt lettem volna. Ekkor megtapasztalni a népszerűséget, a figyelem középpontjába kerülni, az nem egy egészséges dolog. Szerintem nagyon tudatosan kellene odafigyelni mindenkinek, mentális segítséget kapni, aki ebben a korban kerül ilyen helyzetbe.
TB: Hogy csöppentél bele ebbe a világba?
ET: Gyermek színitanodába jártam. Földessy Margitnál tanultam, amikor bekerültem egy válogatásra. 16 évesen a Liliomban játszottam, és aki akkor volt a színház rendezőasszisztense, ő volt a Barátok közt casting directora is. Már egy ideje szerepeltem a darabban, amikor megkeresett engem és a szüleimet, hogy volna itt ez a szerep… Mert ugye engedély kellett a szüleimtől. És ők elengedtek.
TB: A Barátok közt után pedig jött a színművészeti és elkezdtél nagyobb szerepekben játszani színházban is.
ET: Igen, 2008-ban végeztem a Színművészeti Egyetemen.
TB: Milyen szerepek találnak meg azóta? Maradt a szexis-nőcis vonal vagy inkább más?
ET: Egyáltalán nem. A színházban nem is játszottam ilyen szerepeket, aminek nagyon örülök. Mert én nem érzem magam kényelmesen ezekben, kifejezetten diszkomfortos számomra.
TB: Akkor ezek szerint nem bélyegzett meg a múlt…
ET: Ilyen értelemben nem. Nem skatulyázott be ebbe a karakterbe, viszont berakott egy általános művészibe. A magyar szakma sajnos nem rugalmas. Azt gondolják, ha valaki dolgozik egy szappanoperában, az csakis felszínes és rossz lehet, valami K-kategóriás színész, ostoba gondolatokkal a fejében. És emiatt például rengeteg film-castingra el sem jutok, meg sem hívnak. Ezzel egész életemben szembenéztem és ezért sokat fantáziáltam arról, hogy mi lett volna, ha nem csinálom… De most már mindegy, mert ebből kell kihoznom a legtöbbet és a legjobbat.
Visszatérve a kérdésedre, a színházban a naivákat kezdtem el játszani. Alkatomból adódóan is ugye, mert nagyon alacsony és vékony vagyok, van ez a nagy göndör hajam… szóval evidens volt, hogy ezeket a fiatal női szerepeket játszom. Tele van velük a drámairodalom egyébként!
Az első karakterváltásom pedig a Ványa bácsinál volt. Először Szonja szerepére kértek fel, aki a legfiatalabb női szereplő. És aztán kicserélte az ukrán rendező, próbakezdés előtt. Én lettem Jelena Andrejevna. Nagyon csetlő-botló módon kezdtem el próbálni a femme fatale-t. Ez volt az első olyan feladatom diplomás színészként, ahol a nőiséget kellett a munkám középpontjába helyezni. Sokat kellett hozzátennem ehhez a szerephez, mert a karakter egy nagyon érett női lélek, sok gondolattal. És ugye már egy más korosztály, mint a Szonja.
TB: A most bemutatásra került Teljesen idegenekben Biancát játszod. Ő milyen karakter?
ET: Korosztályilag stimmel, hogy én játszom a legfiatalabb nőt. De nagyon érdekes volt, hogy olyan sokat mondta Balázs (Czukor Balázs rendező), hogy próbáljak naivabb lenni. Találjak vissza ahhoz a naivitásomhoz, amivel elkezdtem ezt a pályát. Persze ezt az instrukciót ő is tudta színészként, hogy elég nehéz megfogni. De olyan türelmes, szeretetteljes és segítőkész volt, hogy végül is szépen lassan visszahozott ebbe. Amikor pedig megtaláltam, akkor elkezdtem újra nagyon élvezni. Persze fontos, hogy azért itt nem egy naiv babát kell játszani, hanem egy nagyon tisztalelkű, empatikus nőt.
TB: A BÚÉK című film, a magyar verziója az eredeti olasznak, amit most színpadra állítottatok. Láttad ezeket a filmeket?
ET: A BÚÉK-ot nem és nem is akartam megnézni, mert annyira szerettem az eredetit. Azt éreztem, hogy mint amikor van egy többrétegű süteményed, ami nagyon összetett, nagyon sok ízű a szádban, akkor miért csak a tejszínhabot kanalazod le a tetejéről és tálalod fel a vendégeidnek? A színpadi változat pedig az eredeti olasz forgatókönyv alapján készült, ami sokkal összetettebb.
TB: Ki a partnered a darabban?
ET: Makranczi Zalán. Vele játszottunk együtt a Drága örökösök című sorozatban, de színházban még nem dolgoztunk együtt. Kezdő színészként láttam már őt játszani és annyira örültem, amikor elkezdtünk együtt forgatni!
Szeretem, ha valaki tehetséges. Annyira tudok érte rajongani, felnézni rá! És nagyon jó vele együtt dolgozni filmben is és színpadon is.
TB:A többiekkel is jóban vagytok? Jó csapatot alkottok?
ET: Mindenkivel dolgoztam már együtt vagy filmben, vagy színházban. Igazából bárki lett volna most a partnerem, ugyanilyen jó páros lettünk volna, mint Zalánnal. Mert egyszerűen ennek a 7 embernek valamiért az Isten áldása lebeg a feje fölött. Nagyon nagy szeretet és tisztelet van egymás iránt. Ami nem jelenti azt, hogy nincs üvöltözés, leoltás vagy kifigurázás a próbán. Én például sok ilyet kaptam tőlük… Már csak abból is adódóan, hogy én vagyok a legfiatalabb.
Néha azon gondolkoztam, hogy még hány szerepet kell eljátszanom és hány évesnek kell lennem ahhoz, hogy ugyanolyan egyenértékű partnernek tekintsenek. De egyébként annak tartanak, csak a próbákon nem volt mindig könnyű. Viszont minden egyes konfliktus, okfejtés, vita egyre gazdagabbá és gazdagabbá tette a végeredményt. Nagyon jó próbafolyamat volt, az egyik legjobb, amit az elmúlt években próbálhattam.
TB: Milyen érzés volt az első főpróba után?
ET: Szétizgultuk. És azt jó érzés látni, amikor te izgulsz, hogy ha ránézel a színpadon a kollégákra, akik sokkal régebb óta vannak a pályán, azt látod, hogy ugyanúgy be vannak tojva, mint te! Akkor megnyugszol, hogy jól van, ez ér!
A közönség egyébként jól fogadta, meglepően sokat nevettek!
TB: A közönség a Teljesen idegeneken kívül milyen darabban láthat még?
ET: Itt a Játékszínben is több előadásban játszom, a Rózsavölgyi Szalonban is vagyok, fut még a Ványa előadás is, meg az Esküvőtől válóperig. Sokfelé jövök-megyek szabadúszóként.
TB: Visszatértek az életedbe a sorozatok, a szappanoperák: A holnap tali, A mi kis falunk, a Drága örökösök. Utóbbiban Polli szerepében egy blogger, újságíró csajt játszol. Mennyire állt hozzád közel ez a karakter?
ET: Megmondom őszintén, és szerintem Hámori Barbara, a sorozat producere is ezt gondolja, hogy nem voltam jó ebben a szerepben. Mert annyira távol állt tőlem és nem tudtam nagyon felkészülni rá. Nagyon az elején voltam benne, az induláskor és eleve nem tudtuk, hogy merre megy a történetszál, a karakterek. Nagyon megtisztelő volt Barbarától, hogy felkért erre és meg is „csináltak”, de valahogy a képernyő ledobott magáról ebben a karakterben. Magát a munkát nagyon szerettem, imádom a kollégákat, akivel dolgozhattam, imádok forgatni is. De valahogy ezt nem kaptam el… És nem is forgatok már benne. Mondjuk amúgy is kifutott volna az én szálam.
TB: Soha nem gondoltál arra, hogy más legyél, mint színész?
ET: Nem. Persze voltak különböző gondolataim, például hogy ápolónő legyek egy kórházban, mert az biztos nagyon jó. Jajj, és szerettem volna űrhajós is lenni! Igazából mondjuk csak kint akartam lenni az űrben, mint minden gyerek… De ezek valahogy soha nem ragadtak meg.
TB: Most úgy érzem, nagyon a helyeden vagy. De mégis, milyen szerepálmaid vannak még?
ET: Szeretem az összetett és komplikált próbafolyamatokat és a bonyolult szerepeket. Úgyhogy szívből remélem, hogy ezek megtalálnak, és el tudom őket játszani. Nagyon sok minden van, amit szeretnék eljátszani, mielőtt végleg váltok egy generációt.
TB: Azt kívánom, hogy sikerüljön minden szerepvágyad!
(fotók: Juhász G. Tamás)
