A Balatonról nekem sok minden eszembe jut. Mint sok mindenki másnak, gyermekkorom ikonikus nyaralásai például.
A mieink mondjuk különböztek sok más családétól, ugyanis mi honvédségi üdülőkbe jártunk. Ott két hétre előre ki kellett választani a turnus elején a reggelit-ebédet-vacsorát, az A-B-C menü közül.
Hihetetlenül büszkék voltunk magunkra, hogy önállóan akármit kérhettük mind a négyen, gyerekek. Mondjuk nem emlékeztünk utána már, hogy mit fogunk kapni, és néha a másiké jobbnak bizonyult, de nem volt gond, max. cseréltünk.
Napközben meg az üdülő saját strandján voltunk, ahol minden volt, és minden csak a szállóvendégeké, így mi kimaradtunk a nyilvános strandok világából, és az ezzel járó gasztro- és egyéb „kultúrából”. Később persze, felnőttebb fejjel belekóstoltunk ezekbe is, így tudok erről is nyilatkozni.
A legtöbb embernek, ha kiejtem az a szót, hogy Balaton, mind a mai napig az jut eszébe:
„lángos-palacsinta-főtt kukorica-hekk”.
Ja, és a vízibicikli.
És ha elmegy mostanság is nyaralni, ugyanazt keresi. Vagy mégsem?
Kaptam egy rendkívül érdekes könyvet nemrég, Kalas Györgyi: Magyar tengeri gasztrokönyv –Balatoni történetek, helyek, ételek címmel.
Már az idei rendes nyaralásunk előtt elkezdtem olvasni. Kíváncsivá tett, mit tud hozzátenni vagy elvenni a vakációmból.
Azt kell, hogy mondjam, pár helyen eléggé ledöbbentem
olvasás közben.
Jegyzeteltem, hogy az említett helyeket kipróbáljam, ha épp arra járok valamikor.
De érdekes történeteket is megtudtam a lángosról, sok büféről, a balatoni halászati tilalomról például.
Na meg arról is, hogy a balatoni hekknek ugyebár –aki nem tudná-
semmi, de semmi köze nincs a Balatonhoz.
„A halsütödékben fellelhető halak többsége nemcsak hogy nem balatoni, hanem nem is magyar. Elárasztott minket az argentin hekk, az ukrán és az azeri fogas, a román keszeg, miközben nyaralás alatt büszkén toljuk a sült halat a gyomrunkba, gondolván, egészséges és helyi kaját eszünk, Valójában éppen az ellenkezője történik.” (Kalas Györgyi)
De tényleg ez kell a Balatonra látogatóknak? Szerencsére azért nem.
Vannak újhullámos helyek, akik nem mirelitből csinálják a hamburgert, hanem igazi húspogácsából, sőt helyi termelőktől származó friss zöldségeket használnak.
És mi a helyzet a lángossal?
Megtudtam, hogyha várni kell rá, az jó jel, hiszen akkor valószínűleg frissen sütik. De ha belátunk a büfébe, akkor nézzük meg az olajat, milyen színű. Ha tejeskávé, akkor az már eléggé elhasznált, így inkább ne kérjünk lángost.
A jobb helyeken a tejföl sem vizes lötty, a sajt nem a növényi gumiból van, a fokhagyma pedig nem egy vízzel felöntött műanyag pohárban ázik egy tollseprűvel, hanem minden igazi és friss.
Azonban a Balatonnál még mindig el lehet adni mindent.
A könyv szerzőjének abban is igaza van sajnos, hogy mondjuk egy háromgyerekes család napi kosztjába nem biztos, hogy belefér a kézműves lecsó vagy hamburger a strandon kívüli helyen.
Most, amikor ezt a cikket írom, éppen a nyaralásunk kellős közepén vagyunk.
És azt kell mondjam, változott a szemléletem.
Például ma képtelen voltam megenni a tavaly még finomnak tűnt sajtos-tejfölös lángost a strandon (szerintem akkor sokkal jobb is volt valóban), amire jó sokat kellett várni, mégsem volt finom, de még ehetőnek sem volt nevezhető, hétszáz forintért.
Inkább megyek messzebbre –ráadásul hoztuk a bringákat-, de eszem jót, mintsem dobjak ki pénzt az ablakon feleslegesen. Bár… Az említett strandon kézműves hamburgerek azért vannak, és tényleg jó minőségűek, de azért is elkérnek annyit, mintha étteremben ennénk.
Remek harcsapaprikást ettem például kapros-túrós galuskával és attól tartok, hogy a bazalt burgert is meg fogom kóstolni, ami egy közeli büfé specialitása.
A balatoni jófajta borokról se feledkezzünk meg, pincészet pincészet hátán van itt, a déli parton is, ahol mi vagyunk.
A társaságunkból többen kérdezgették, mit olvasok oly lelkesen.
Amikor megmutattam és elmeséltem, ők is rácsodálkoztak pár dologra.
Ráadásul mindenkinek volt egy-egy jó kis sztorija eldugott helyekről, jó kajákról, amit nem szabad kihagyni. És egyik sem a strandos gyrosról vagy hekkről szólt!
A könyvet jó szívvel ajánlom minden Balaton-szerelmesnek, meg azoknak is, akik most óhajtanak szerelembe esni.
Csak egy baj van vele: folyamatosan éhes voltam az olvasása közben…
(a képek a szerző sajátjai)
