Szerelem, halál, veszteség, fájdalom, hűtlenség. 

A Törött tulipánok egy változásokkal teli, izgalmas korszak, egy sebzett lelkű férfi és egy bátor nő története.

A könyv lapjain megelevenedik a Vermeer képeiről ismerős világ, ahol oromzatos téglaházak sorakoznak a csatornák partján, drága tulipánok nyílnak delfti fajanszvázákban, csipke főkötős lányok olvasnak levelet a nyitott ablakon beáradó fényben, de az idilli felszín mögött ijesztő árnyak leselkednek.

Mörk Leonóra: Törött tulipánok

1651, Hollandia. A köztársaság virágkorát éli, hajói bejárják az óceánokat, a világ négy sarkából szállítják haza távoli tájak kincseit. Jant, a fiatal festőt, Rembrandt egyik tanítványát egy gazdag amszterdami kereskedő vidéki udvarházába szólítja a megbízatása. Nem sokkal később azonban váratlanul nyoma vész, és nem marad utána más, mint egy tulipános képekkel teli album, és egy ismeretlen, cinóberruhás fiatal nőt ábrázoló festmény. A hír hallatán a húga, Helena azonnal útra kel a kastélyba, és mialatt megpróbálja kideríteni, mi történt a bátyjával, magával ragadja a ház egyszerre vonzó és nyugtalanító légköre.

Miről árulkodik a selyemruhás lány portréja? Mit üzen a kertben épülő labirintus? És mi köze Jan eltűnéséhez az erdélyi magyar diáknak, Gábornak? Miközben a fivére után nyomoz, Helenának arra a kérdésre is választ kell találnia, mit érez iránta egykori gyerekkori játszótársa, Christiaan. Még mindig csak barátságot, vagy viszonozza azt a szenvedélyes szerelmet, amivel ő szereti már régóta a fiút?

Részlet a könyvből

Simon üzleti ügyben kereste fel apámat. Éppen sétából érkeztem haza, ő a lépcsőkön sietett lefelé, olyan könnyedén és magabiztosan, akár egy táncos, kis híján egymásba ütköztünk az előcsarnokban. Rám mosolygott, lekapta a kalapját, bocsánatot kért, és miközben meghajolt előttem, hogy sötét haja előrehullott az arcába, a pillantása úgy söpört végig a testemen, mintha nem lenne rajtam ruha. „Kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai” , futott át a fejemen Salamon éneke, mert a tekintetétől láng lobbant fel bennem, a forróság a lábam közül kiindulva eláradt az egész testemben, felszaladt az arcomra. Simon figyelmét nem kerülte el, hogy elvörösödtem, hangosan felnevetett, a kezem után nyúlt, megcsókolta, majd kimasírozott az ajtón. A küszöbön megállt, visszafordult, és annyit mondott:

– Még találkozunk, kisasszony!

A történetem azonban nem itt kezdődött, hanem tizennyolc évvel korábban, amikor az apám nevet választott nekem, az elsőszülöttjének. Dorothea azt jelenti, Isten ajándéka, és tizennégy éves koromig egyetlen pillanatra sem kételkedtem benne, hogy apám ezt komolyan így gondolja. Hogy én állok a sor elején. Hogy én vagyok a legfontosabb, az ő királykisasszonya, hogy engem szeret a legjobban. A húgom nem számított, körülötte éppen eleget fontoskodott az anyám. Ez így jó beosztásnak tűnt. Brechtjével amúgy sem sikerült soha közel kerülnünk egymáshoz. Öt évvel fiatalabb nálam, mire igazán megismerhettem volna, apám megözvegyült, a húgomat pedig magukkal vitték anyám rokonai, azóta is náluk él, alig találkozunk.

Érdekes módon úgy gondoltam, hogy anyám sem számít. A gyerekek csalhatatlan ösztönével éreztem, hogy a szüleim nem szeretik egymást. Apám udvariasan viselkedett vele, de sosem láttam, hogy megölelte volna, hogy felragyogott volna az arca, ha megpillantja, ahogyan engem felkapott és magához szorított, valahányszor hazatért egy-egy útjáról, és én elébe szaladtam a lépcsőházban. Azért a házastársi kötelességeiket mind a ketten lelkiismeretesen teljesítették, anyám folyamatosan vagy gyereket várt, vagy szült, vagy szoptatott. Állandóan tejszag lengte körül, vérszag, csecsemőszag, azután meg, ahogy szegény kis pólyások egy idő után sorra a túlvilágra költöztek, elmúlásszag.

Mi ketten a húgommal életben maradtunk. Néha elgondolkodom rajta, vajon miért éppen mi. Miért kaptunk több esélyt a testvéreinknél? És nekik ugyan miféle bűnökért kellett meglakolniuk, hogy meghaltak, mielőtt a lábuk a földet érintette volna? Tényleg Isten akarata, hogy egyesek elvesszenek, mások meg nem? Vagy inkább az ókori görögöknek lehetett igazuk, akik szerint az életünk fonalát a moirák fonják, mérik ki, majd vágják el, és akár az istenek akaratát is felülbírálhatják? Apám francia rokonainál láttam egyszer egy régi hóráskönyvet, benne egy rajzot róluk. A képen két csúcsos főkötős, brokátruhás fiatal nő fehér szálat sodort és gombolyított orsóra, míg a harmadik alak hosszú leple alól a halál lesett ki, a fején korona ült, a koponyáján torz vigyor, miközben csontvázkezében tartott hegyes lándzsájával elmetszette a letekeredő fonalat. Azóta ilyennek képzelem a halált, alattomosnak és könyörtelennek. Viszont továbbra sem tudom, kinek a döntésétől függ, melyikünkért mikor jön el.

A regény a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.
>>> Ide kattintva megrendelhető.

(kezdőkép: Unsplash)