Egyetlen szóval is lehetne jellemezni talán a leghíresebb hazai színésznőnket, a Nemzeti Színház nagyasszonyát: őstehetség.
Folyamatosan képezte magát, mivel nemcsak szerepeket, de nyelveket is tanult, fordított és írt. Leginkább a tragikus sorsú szerepekben ragyogott, ami talán nem is olyan meglepő az életét tekintve. Az emberek rajongtak érte, mégis magányos volt egész életében, „férfifalóság” ide vagy oda.
Krippel Mária néven látta meg a napvilágot Ászáron, 1850. február 24-én. Annyira utálta eredeti nevét, hogy még a születési anyakönyvi kivonatából is kiégette a német eredetű Krippelt, ugyanis a „krüppel” szó annyit tesz: nyomorék, kripli.
Édesapja Krippel József ácsmester, édesanyja Keszey Julianna, aki korán eltávozott, így a férjnek nyolc árváról kellett gondoskodnia. Reggeltől egészen éjfélig robotolt és gondoskodott a gyerekeiről, ellenben a legapróbb indok is elég volt a veréshez.
A kicsi Mari már ötéves korában elkerült a háztól és szolgáló lett belőle. Hosszú éveken keresztül szennyes szalma volt a fekhelye és patkányok rágták a haját. Egyetlen öröme az volt, hogy kevés szabadidejében olvasott.
Győrben járt elemi iskolába az ursulitáknál és egy úriház cselédje volt. Vasárnaponként lehetősége volt más gyerekekkel játszani és épp egy ilyen alkalommal döbbent rá színészi tehetségére. Az úrigyerekek rámutattak egy képre azt kérve, Mari azonosuljon vele és adjon elő valamit. Így derült ki, milyen fantasztikusan tud játékból sírni és gyászolni vagy éppen örömében táncolni. Ekkor mindössze tízéves volt és fogalma sem volt még a színház világáról.
Később Pesten, majd Bécsben is szolgált. Ezek után pedig markotányosnőnek állt, ételt, italt, egyéb nélkülözhetetlen holmikat árusítva a hadsereget követve a königgrätzi csata idején. Amint véget ért a háborús időszak, félelmet nem ismerve mentette a sebesülteket. Hősies tettét 300 Ft pénzjutalommal díjazták, amelyből ruhákat vett és hazament egy rövid időre.
Egy éjjel pedig – mintegy a megvilágosodástól vezérelve – az ablakon át megszökött, hogy színésznőnek álljon. Jászai Mari karrierje 1866-ban, tizenhat évesen kezdődött, a Hubay Gusztáv társulatnál Székesfehérváron. Először A peleskei nótárius egyik néma szerepében állt színpadra.
A következő években több társulatnál is megfordult az országban, közben Budán megismerte első férjét, Kassai Vidor komikust. Szerelmük meglehetősen rövidre sikeredett, két év után elváltak és azután Mari soha többé nem ment férjhez.
1872-ben találkozott a nagy szerelmével: a budapesti Nemzeti Színházzal.
Egy év szünetet leszámítva, a haláláig hűséges maradt és 1901-től örökös tagja lett. Első szerepe Bánk Bán Gertrudisa volt.
Az első világháború idején minden lehetséges szabadidejében a sebesült katonákat ápolta, délutánonként szavalt is nekik. Mindegy Teréz Anya előfutáraként az összes jövedelmét rájuk költötte. Otthona dugig volt a harcterekre küldött szeretetcsomagokkal. Minden megtakarítását elköltötte és még adósságba is verte magát, csakhogy segítsen. Nem tántorította el őt a kosz, a szenvedés, és a hála semmilyen formáját nem volt hajlandó elfogadni.
1908-ban még a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja is lett, amit nemcsak írói tehetségének köszönhetett, hanem legfőképpen annak, mert mai szavakkal élve: kiválóan marketingelte Petőfit és neki is volt köszönhető, hogy a 20. század első felében feltámad a Petőfi kultusz.
Legutolsó fellépésére 1925. december 3-án került sor Az arany emberben, mint Teréza mama.
Rá egy évre október 5-én hunyt el cukorbetegségben Budapesten a János Szanatóriumban. A Kerepesi temetőben temették el a még életében megépíttetett sírba. A sírgödröt a lebontott régi Nemzeti Színház köveivel rakatta ki, és az egyik oszloprészéből faragtatott ki magának egy sírkövet, amire az általa meghagyott felirat került.
Ma Jászai Mari nevét viseli a tatabányai színház, Budapesten egy köztere és egy rangos állami díj is. Halálát követően nyilvánosságra került a naplója, ami igen értékesnek bizonyult az utókor számára. Egy döbbenetes részlet is napvilágot látott az életéből: büszke volt arra, miszerint a szegénységből, a semmiből küzdötte fel magát. De mélységesen szégyellte, hogy a königgrätzi csata során többször is megerőszakolták, a színházi évei alatt pedig gyakran zaklatták.
A kortársai egyéniségként jellemezték,
bár nyílt titok volt nehéz természete és kalandos szerelmi élete.
Úgy tartják, hogy igazi férfifaló volt: Feszty Árpád, Szomory Dezső és Reviczky Gyula is szerepel a listáján. Utóbbival állítólag a halálos ágyán szakított. Ellenben, saját bevallása szerint minden egyes kapcsolata őszinte szerelem volt és mélységesen átélte őket.
Végül sikerült megélnie a vágyott, lángoló szerelmet hatvanéves korában a harminc évvel fiatalabb Plesch Jánossal, akivel jó pár évig együtt voltak, mígnem a férfi hirtelen nem szakított vele. Egy darabig csakugyan rajongott Mariért, de később inkább csak az ugródeszkát látta benne az ifjú orvos.
Jászai Mari tisztában volt tehetségével, a színpadon roppant magabiztos is volt, ám nappal, a színházon kívül egy szürke nő nézett vissza rá a tükörből. Állandóan bírálta magát, a haragvó, lobbanékony természetét és folyamatosan tökéletes akart lenni.
Igazság szerint csak arra vágyott, hogy szeressék.
Emlékezzünk Jászai Marira, a példaértékű nőre, nemzetünk kincsére, az ő gyönyörű és elgondolkodtató idézeteivel:
„Az ember lelke minden tettében visszatükröződik; a hazug ember nem lehet igazán művész.”
„Ha férj azt ígéri a feleségének, hogy a legkisebb kívánságát is teljesíti, akkor a nagyobb kívánságok rendszerint teljesületlenek maradnak.”
„Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! (…) Szeretni valakit, felolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni, vágyódni utána: ez az élet értelme!”
Wadolowski-Balogh Orsolya
(képek forrása: Wikipédia)
