Tudod, ki volt a reformáció legtehetségesebb topmenedzsere, Európa legokosabb asszonya, ki írta az első feminista regényt, és ki bújt férfiruhába, hogy orvosként dolgozhasson?
Kiderül ebből a könyvből, amelynek lapjain tizenöt nő portréja bontakozik ki, az 1500-as évek elejétől az 1800-as évek közepéig.
Lánynak születtek, de meg sem fordult a fejükben, hogy emiatt be kellene érniük a fiúkénál szűkebbre szabott lehetőségekkel. Ha kellett, elfogadták, hogy csak függöny mögé rejtve vehetnek részt az egyetemi előadásokon, hogy kigúnyolják őket a férfiak, hogy álruhába kell bújniuk, hogy megállás nélkül gyereket várnak, mégsem tévesztették szem elől a céljukat.
Nem mindig jártak sikerrel, de soha nem adták fel. Tanítottak, írtak, festettek, muzsikáltak, gyógyítottak, dolgoztak. Valóban a saját útjukon jártak, rendíthetetlenül és bocsánatkérés nélkül.
A szerzőről
Mörk Leonóra író, újságíró, szerkesztő, műfordító, éveken át az Elle főszerkesztő-helyetteseként, illetve a Nők Lapja vezető szerkesztőjeként dolgozott. A regényeiben megszokott módon a Saját utakon lapjain is fordulatos kultúrtörténeti utazásra hív, ám ezúttal kitalált alakok helyett valós múltbeli személyiségekkel.
Részlet a könyvből
Ha felmerül a kérdés, ki volt az első nő, aki Európában egyetemre járt, a különféle nemzetek eltérő választ adnak. Az olaszok szerint a bolognai egyetemen 1237-ben jogi diplomát szerző Bettisia Gozzadini, aki egyben az első női oktatója is lett az 1088-ban alapított intézménynek.
A hagyomány szerint fiatal korában férfiruhában járt, de hogy azért-e, mert szívesebben hordott nadrágot a nyilván jóval kényelmetlenebb női öltözéknél, vagy mert így akart feltűnés nélkül beleolvadni a férfiakból álló diáktömegbe, azt ma már nem tudni.
A feljegyzések szerint kiváló tanár volt, mivel azonban a hallgatóságát fiatalemberek alkották, az előadásait állítólag lefátyolozott arccal kellett megtartania, nehogy pajzán gondolatokat ébresszen bennük.
Néhány tanítványával együtt 1261. november 2-án lelte halálát, amikor az Idice folyó okozta árvízben összeomlott a ház, ahol menedéket kerestek. Az emlékét ma egy terrakotta mellszobor őrzi a bolognai városi múzeumban.
Ha ugyanezt a kérdést a spanyoloknak tesszük fel, azt válaszolják majd, ki más, mint korának egyik legképzettebb asszonya, az 1465-ben Salamanca városában született Beatriz Galindo!
Az eredetileg apácának tanult, majd szülővárosa egyetemén végzett, és kiemelkedő latintudásáról ismert hölgy meghatározó szerepet játszott az Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házasságával frissen létrejött, egyesült Spanyolország királyi udvarában.
Az uralkodópár mindkét tagja mélyen hitt a tanulás fontosságában, és Beatrizra bízták a lányaik oktatását. Így többe között az ő tanítványa lehetett a spanyol királyi pár leghíresebb lánya, Aragóniai Katalin, akire a történelemből VIII. Henrik első feleségeként emlékezhetünk.
Ha azonban a hollandokat kérdezzük meg ugyanerről a témáról, ők azt fogják mondani, az elsőség Anna Maria van Schurmant illeti, a holland aranykor és a korabeli Európa legképzettebb, legnagyobb tudású nőalakját.
Az ő példája jól bizonyítja azt a mai napig érvényes tételt, hogy egy tehetséges nőnek jóval többet kell dolgoznia és teljesítenie ahhoz, ha a férfiakéval egyenlő eredményeket akar elérni. A kislány négyévesen már tudott olvasni, hatévesen bonyolult mintákat vágott ki papírból, ügyesen hímzett, és élethű viaszszobrokat készített.
Tizenegy éves korában azután történt valami, ami az egész későbbi életét és pályafutását meghatározta. 1673-ban megjelent, Eukleria, avagy a jobbik rész választása című, latin nyelvű önéletrajzában így idézi fel az eseményt:
„Egyszer, tizenegy éves korom körül – ez 1618-ban volt – történt, hogy a fivéreim, akik nálam majdnem két, illetve négy évvel idősebbek voltak, apámtól tanultak latinul, míg engem apám franciára tanított. Ahogyan a szerencse – vagy inkább az isteni gondviselés – hozta, egy esetben nem tudtak latinul választ adni egy kérdésre, én azonban igen. Apám akkor úgy döntött, ennyi erővel akár csatlakozhatom is a bátyáimhoz a latintanulásban. Apám erősen bátorított, és mivel én cserébe mindennél jobban a kedvében akartam járni, és engedelmeskedni neki, nagy erővel igyekeztem a tőlem telhető legjobb teljesítményt nyújtani. (…) Hogy a nyelvtan unalmas, apró különbségei ne bátortalanítsanak el már az elején, nagyon okosan úgy döntött, megismertet a kedvenc filozófusával, Senecával, hogy miközben az ő írásait olvasom és bogozom ki, játékosan ismerkedhessem meg a latin nyelvtannal. (…) Apám játékos módon tanította meg nekem a latin alapvető elveit, miközben sétálgattunk a kertben vagy egyebütt.”
