You are currently viewing Ötszáz éves festmény hozza össze a két szerelmest

Ötszáz éves festmény hozza össze a két szerelmest

  • Olvasási idő:olvasási idő: 7 perc
  • Bejegyzés kategória:#egyésmás / #kult
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Mi közünk a múlthoz? Több, mint gondolnánk! Egy régi kép nemcsak családi örökség lehet, hanem olyan titkokat rejthet, amelyeket megfejtve választ kaphatunk a saját életünk fontos kérdéseire.

„A történet bájos, romantikus, kissé meseszerű alakulása most kifejezetten jól esett a lelkemnek. Nem is tudtam letenni a könyvet, olyan jól esett olvasni.” Moly.hu, olvasói vélemény

Mörk Leonóra: A Hellinger-Madonna

Kata, az elegáns pesti galéria művészettörténésze a szakmájában sikeres, a szerelemben kevésbé. Egy fájdalmas csalódást követően úgy dönt, kipróbálja a Hellinger-féle családállítást, ahol bebizonyosodik, magánélete kudarcaira a múltban kell keresnie a magyarázatot. Élményei akkor nyernek értelmet, amikor egy eltűnt családi örökség, egy Madonna-kép után kutatva Németországba utazik és megismerkedik a mű új tulajdonosával. Johannes, a weimari ügyvéd nem hajlandó megválni a képtől, ám meglepő ajánlatot tesz a lánynak. Kata igent mond a férfinak, és közösen igyekeznek felderíteni a festményt övező rejtélyt.

Nyomozómunkájuk az 1500-as évek Wittenbergjébe vezeti őket, ahol egy nap titokzatos fiatal nő érkezik a szász választófejedelem udvari festőjének, Lucas Cranachnak a házába. Matthiast, a festő legkedvesebb növendékét elbűvöli a különös idegen, és amikor a mester megbízza a lány portréjának megfestésével, a fiú olyan üzenetet rejt el a képen, amelyből a figyelmes szemlélő megrázó történetet olvashat ki.

Két fiatal nő, akiket ötszáz év választ el egymástól. De mi köti össze őket?

A szerzőről

Mörk Leonóra író, újságíró, szerkesztő, műfordító, éveken át az Elle főszerkesztő-helyetteseként, illetve a Nők Lapja vezető szerkesztőjeként dolgozott. Regényeiben nem elégszik meg azzal, hogy elmesél egy magával ragadó történetet, hanem izgalmas kultúrtörténeti kalandozásra is hívja olvasóit. A Hellinger-Madonna az eredetileg 2014-ben megjelent regény bővített, átdolgozott kiadása.

Részlet a könyvből:

A lakás régi, zegzugos és gyönyörű. Rengeteg könyvet látok, sok száz éves bútorokat, festményeket, mégis sikerült elérni, hogy ne emlékeztessen sem könyvtárra, sem múzeumra. Érezhető, hogy itt él valaki, méghozzá olyasvalaki, aki otthon érzi magát ezek között a régi tárgyak között. Iszonyat pénzbe kerülhetett a ház átépítése, de meg is van az eredménye. Ahol lehetett, megőrizték az eredeti gerendákat, a keskeny, magas ablakokat, az alacsony ajtófélfákat, csodálom, hogy nyakigláb házigazdám egyikbe se veri be a fejét, bár bizonyára hozzászokott az arányokhoz. Szótlanul lépkedünk végig először egy keskeny folyosón, aztán lépcsőkön fel, lépcsőkön le, menthetetlenül elveszítem a fonalat, merre járunk, míg egyszer csak az egyik utcára nyíló, láthatólag nappalinak használt szobában megpillantom a falon a festményt. A dédnagymamám, Katharina. Istenem, milyen fiatal! Jóval fiatalabb, mint én. A haja hosszú, vörös és hullámos, az arca vékony, kedves, a szeme szomorú. Ölében a kisfiával üldögél bánatosan valamiféle beazonosíthatatlan, sötét tájban, mert nem tudom, hol tartották eddig ezt a képet, de hogy ráférne egy alapos tisztítás, az biztos. Önkéntelenül végighúzom az ujjamat a vásznon.

– Angelika felajánlotta, hogy előbb restauráltatja, de én azt kértem, hadd hozzam el inkább így, ahogy van – mentegetőzik a házigazda, néma szemrehányásomra reagálva. A szeme kutatóan pásztázza az arcomat. Nem tudom, mit kellene éreznem, de sokféle indulat kavarog bennem. Öröm, hogy mégis nyomára akadtam a festménynek. Meghatottság, hogy szemtől szembe állhatok a dédnagymamámmal. Bánat, hogy ennyire szomorúnak látom. És szégyenkezés, hogy mindennek szemtanúja egy idegen.

Dr. Richter maga is érezheti a zavaromat, mert amikor végül vonakodva hátat fordítok a képnek, felajánlja, nézzük meg a kastély angolparkját. Szorgos kezek sűrű jázminbokrokat ültettek végig az ösvények mentén, könnyű virágillatban sétálunk el számtalan gondosan ápolt ágyás, egy romos torony, egy barlang és végül a kis tó mellett, amelyben állítólag már a kastély egykori gazdái és vendégeik is szívesen fürödtek. A zöld lombokon átszűrődik a napfény, a fűben érik a szamóca, és mert már Mozart is elhallgatott, olyan csend van, mintha egyedül lennénk a világon.

– Gyerekkoromban ez volt a kedvenc helyem – mutat körbe az ügyvéd. A természetes fényben alaposabban szemügyre vehetem intelligens, érzékeny arcát, és próbálom megfejteni, miért olyan kellemes ránézni. Valószínűleg a vonásai harmóniája miatt. – Azt hiszem, sehol nem voltam olyan boldog, mint itt. A kapuépületben valaha a nagyszüleim laktak, a nyarakat mindig náluk töltöttem. Aztán meghaltak, és rám maradt a lakás. Inkább autózom 60 kilométert oda-vissza nap mint nap, de szívesebben élek itt, mint a városban.

Talán a hangjából kicsendülő vágyakozás teszi, nem tudom, de hirtelen azon kapom magam, hogy ráömlesztem a festmény, és vele a családom történetét. Mesélek Lendvay dédapámról, a Cranach-rajongó festőről, a nagyszüleim háborúban kirabolt házáról, az eltűnt Madonnáról, arról, miért lettem művészettörténész, hogyan kezdtem el képekkel és restaurálással foglalkozni, és miért szerettem volna visszaszerezni a festményt. Ömlik belőlem a szó, csak akkor hallgatok el rémülten, amikor rádöbbenek, azt hiheti, így próbálom meg rávenni, hogy mégis adja el nekem a képet. Bár amennyit eddig láttam belőle, annak alapján nem tűnik fogékonynak az érzelmi zsarolásra. Elvégre ügyvéd, vagy mi a fene!

A könyv a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg és ide kattintva tudod megvásárolni >>>

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?