You are currently viewing Vicces, szarkasztikus és szemlélődő, aki mindenhol alapanyagot talál – Maros András íróval beszélgettünk

Vicces, szarkasztikus és szemlélődő, aki mindenhol alapanyagot talál – Maros András íróval beszélgettünk

Maros András az a kortárs írónk, akinek nem csak a műveit olvasni, hanem beszélgetni vele is egy élmény. Legújabb könyve, a 21. Század Kiadó gondozásában megjelent Két-három dán kapcsán tettük meg most ezt, mert szerintünk feltétlenül meg kell ismernetek őt és munkásságát.

Tomkó Bori: Igazi kozmopolita vagy, aki már sok minden volt az életében. Ezek mennyiben segítettek hozzá ahhoz, hogy végül(?) író lettél?

Maros András: Már gyerekkoromban volt bennem késztetés, hogy írjak, szerepeljek. Az első novellámat anyukám vállalati lapja hozta le, kábé nyolcéves voltam, egy Paretnyik nevű papagájról szólt a történet. Az iskolában regényeket írtam vonalas füzetbe. Aztán jött egy húsz éves szünet, ami, ha úgy tetszik, a tapasztalatszerzés jegyében telt… sokféle szerepben kipróbáltam magam.

Élsportolóként sokfelé megfordultam a világban, évekig éltem külföldön (Hollandiában, Angliában, az USA-ban jártam egyetemre), tanítottam, edzősködtem, dolgoztam fizikai munkásként, sofőrként, volt állásom a kereskedelemben, a reklámszakmában – az engem körülvevő történések feldolgozásával, kitalált sztorikba ágyazásával születtek meg az első közlésre szánt írásaim.

TB: Írói stílusodat nem tudnám senkiéhez hasonlítani, annyira egyedi. Te hogyan definiálnád magad?

MA: Hiszek benne, hogy fontos kérdéseket érintő történeket is el lehet mesélni szórakoztatva. Én erre törekszem. A szövegeim nagy részének van egy, a felszínen végighullámzó, vicces rétege, alatta azonban további rétegek vannak, amelyek felfedezésére rendre le is csalom az olvasókat: vagy észrevétlenül, rétegenként húzom őket lejjebb és lejjebb, vagy egyszer csak váratlanul lerántom őket a mélybe.

TB: Igen, könyveidben jellemző a humor, mely gyakran szarkasztikus. Ilyen vagy az életben is?

MA: Sok minden vesz körül minket, ami vicces, és attól igazán vicces, hogy igaz. Megfigyelői állásból nézelődöm, hallgatózom, és közben elég jól szórakozom.

TB: Ez a Kávéházi pillanatok és a Játszótéri pillanatok c. kisprózás köteteidben jól tetten érhető.   

MA: Hogy a megfigyeléseimet hangosan mondom-e ki otthon, vagy leírom – mint az említett két könyvben –, esetleg beleágyazom őket egy nagyobb szövegbe, novellákba, regényekbe, az gyakorlatilag mindegy, mert mindez magán a megfigyelői életformán nem változtat. Tehát igen, még az előző kérdésre válaszolva, ilyen vagyok az életben is, mert a megfigyelés, a szemlélődés az életem.

TB: Jó kis társadalmi képet mutatnak az említett kisprózai írásaid (Kávéházi pillanatok, Játszótéri pillanatok).

 MA: Az az érdekes, hogy ezeket a köteteket nem terveztem. Az egész úgy kezdődött, hogy egy kávéházban ücsörögve épp egy határidős cikken dolgoztam, amikor olyan képtelenül vicces jelenetre lettem figyelmes, amit nem tudtam nem felírni magamnak. Attól kezdve „máshogy voltam a jelen” a kávézóban, onnantól jobban odafigyeltem, mi zajlik körülöttem. Ezekből az észrevételekből, apró jelenetekből állt össze a Kávéházi pillanatok c. könyv.

És bár nem terveztem a kötet „játszótéri folytatását”, az szépen felkínálta magát: a kisebbik lányommal voltam épp a játszótéren, amikor a szemem előtt megint csak lejátszódott egy egészen abszurd jelenet: egy kislány készült lecsúszni a csúszdán, az anyja lent várta, közben megjött a nagyi, aki már messziről kiabált: „Hol van az én drága kicsi unokám, az én kicsi kincsem?” Mindjárt csúszik” -mondta az anyuka. Lecsúszott egy gyerek, a nagymama felkapta, megölelgette. „Édesem, de jó látni téged, kicsikém!”, harsogta, és agyoncsókolta a lányt. És akkor megbökte őt az anyuka, hogy a Timike még csak most fog csúszni. Szóval a játszótéren is elkezdtem jegyzetelni, ebből lett a Játszótéri pillanatok.

TB: Legújabb könyved a Két-három dán három dán fiatalról szól, akik Magyarországra jönnek vakációzni. Honnan jött az ötlet, hogy pont ezt a témát írd meg?

MA: Budapestre érkeznek a dánok, turistáskodnak, romkocsmáznak, buliznak, mígnem egyiküknek eszébe jut, hogy a vidéki Magyarországot is fel kéne fedezniük, elvégre „ott lehet megismerni igazán, hogyan él egy nép, egy kétszáz lelket számláló faluban. Mert hát mi más lenne egy külföldi út célja, mint a tanulás, művelődés?”

Zalába utaznak, egy százfős faluba, Vöcköndre, egy idős bácsi fizetővendég-szobájának első vendégei lesznek. Én is elvetődtem arra a vidékre, és legalább annyira lenyűgözött a környék szépsége, mint a regénybeli Sørent. Úgy csodálkoztam rá erre a csodálatos vidékre – kis túlzással –, mint aki még nem járt sehol a világban.

Szóval úgy jött az ötlet, hogy arra gondoltam, szívesen „hoznék ide” egy külföldi baráti társaságot, akik majd – még ha nem is ez a tervük – a „barátság” fogalmának értelmezésével töltik az idejüket.

TB: Jó, rendben. De miért dánok?

MA: Egyrészt régóta volt (van) bizonyos fajta skandinávmániám; rajongtam a svéd teniszért, a dán fociért (utóbbiért a ’86-os VB- és ’92-es EB-szereplésük miatt), és Koppenhágát már akkor imádtam, amikor még nem is jártam ott. Másrészt elnyertem egy dániai alkotóház által kiírt ösztöndíjat, aminek köszönhetően egy hónapon át egy Viborg melletti faluban dolgozhattam rendkívül jó körülmények között.

Ezzel az ösztöndíjjal végleg eldőlt, hogy arra a fajta „külső rátekintés-re, amire a regényben szükségem van, dán fiatalokat fogok használni: az ő szemükön keresztül láttatom Zalát, Magyarországot, az ő történetük bemutatásával veszem rá az olvasókat, hogy végigvegyék magukban, hányadán állnak a saját barátaikkal.

TB: Melyik szereplőhöz hasonlítanád magad a három dán fiú közül?

MA: Nehéz erre válaszolni, lévén hogy három kitalált személyről van szó… de talán Mikkelt mondanám; néha én is, mint ő, képes vagyok a legjelentéktelenebbnek tűnő eseményt is a végletekig elemezni, minden apró mozzanatban jelentést keresni.

TB: Hogyan telnek egy író napjai, főleg mostanság? Milyen hatással volt/van rád a pandémiás helyzet? Mással is foglalkozol az íráson kívül?

MA: Jelenleg épp nem főállású író vagyok, hanem egy reklámmal foglalkozó cégnél vagyok kreatív vezető, teljes munkaidőben. Alapvetően otthonról dolgozunk, de igyekszünk a szabályok betartása mellett találkozni, hogy ne csak a képernyőt bámulva legyünk együtt. Nem könnyű, de nem panaszkodom, sőt kimondottan szerencsés (és hálás) vagyok, hogy azok közé tartozom, akiknek ilyen nehéz időkben még egyáltalán van munkájuk…

TB: Készülsz újabb kötettel?

MA: Új kötet egyelőre nincs kilátásban a fent említett okok miatt (teljes állás: időhiány). Ami szabadidőm van, azt a családommal töltöm… na jó, azért éjszakánként meg-megtolok egy készülő szöveget egy-egy oldallal, ez színpadi mű lesz, dráma, egyszer biztosan elkészül, de mondom, nem mostanában.

TB: Köszönöm a beszélgetést András, további sok sikert kívánunk a munkádhoz!

És persze mi azért türelmesen várjuk a további műveidet…

Tomkó Bori

(Képek: 21. Század Kiadó, Maros András, Réczey Zoltán. Felhasználásuk engedélyköteles.)

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?