“Sötétség ült a városra,
benne száz év minden mocska.
Felkavartak számító álnokok”
Haász János: Nyolcvanegyedik
A Duna-part alsó lépcsőjén ültem,
nem kicsit rémülten,
hogy itt egy időben – – – tudjuk jól.
És akkor a budai partokról,
vagy inkább a hegynek mondott
spanyolfalnak is jó dombok
takarásából,
ahogy az éjszakai buszokon a mámor,
egyszer csak felbuggyant a vaksötét.
Láttuk-e? Láthattuk-e jöttét?
Lehet-e az ilyet látni?
Felkészülni, reagálni?
Büdös volt, nyirkos és otromba,
mint egy várostromba
belefáradt, de még támadó sereg.
Iszamós vértavakról álmodók.
Sötétség ült a városra,
benne száz év minden mocska.
Felkavartak számító álnokok
mindenféle világvége
előtti időben és térben éppen
megfelelő mérget és szitkot,
szétszórva itt-ott.
Se a dinnye, se a héja—
nem úszik el a múlt se itt,
csak az örök eső veri
tóvá torpant folyónk
nyolcvanéves habjait.
Belelépni kétszer, százszor,
végtelenszer is lehet,
a vihar ott jön a dombokról,
riasztók már a fellegek.
