Napi vers

“Ő úgy szerette, hogy megállott,
az úton elmaradt, lekésett,
ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
s a porban azt mondotta: élet.”

Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem

Én nagyon sokakat szerettem,
én vágytam arra, vágytam erre,
de aki úgy szeretett engem,
anyám az életet szerette.

Ő úgy szerette, hogy megállott,
az úton elmaradt, lekésett,
ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
s a porban azt mondotta: élet.

Az életet bámulta folyton,
mint egy menyasszony, mindig-ifjan,
apám szemében kezdte nézni,
és nézte aztán arcainkban.

Csak a szivét hallgatta halkan
mély-kék szemekkel, megbüvölten,
csak a tűnő időt figyelte,
s arcát nem látta a tükörben.

Ő járt, tudott és látva-látott
fájó ideggel szótlan álmot,
megszentelt engemet a lelke,
az ő lelkétől vagyok áldott.

Neki nem volt korán könnyezni,
s könnyezni nem volt soha késő,
ha ment az erdőn, ment az úton
ketten mentek: az élet és ő.

Sírt és dalolt bús mátkaságán,
bölcsők között sírokra görnyedt,
a képeskönyve volt az élet,
nem vitt magával soha könyvet.

A fiait csókolta némán,
halottjait némán temette,
én nagyon sokakat szerettem,
de ő az életet szerette.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.