2019. szeptember 23. éjjel 1 óra
Valahol a lakásban megszólalt a „jingle bells”. Halkan, nyenyeregve, vontatottan. Persze megpróbáltam tudomást sem venni róla, de a halkból hangosabb lett, a nyenyergés pedig rettenetessé vált. Majd abbahagyja, ha vége a dalnak.
Nem hagyta abba. Folytatta a repertoárját: „We wish you a Merry Christmas”, majd kezdte elölről a két örökzöldet. Az éjszakai csendben egyre kellemetlenebbé vált a dolog.
Tettre készen felpattantam az ágyból. Elhallgatott.
Visszafeküdtem.
Újra kezdte.
Finom mozdulatokkal felkeltem és bemértem a hang forrását: az íróasztalból jött a karácsonyi mámor. Nem jöttem rá, pontosan honnan, így biztos, ami biztos megráztam az említett bútordarabot, mint Krisztus a vargát – elvégre az ő születésnapját ünnepelte éppen valami a hat tonna papír között.
Csend lett.
Visszarogytam. Kezdett magával ragadni az álom, … a nyenyergés megint rázendített. Átfutott az agyamon, hogy felgyújtom az íróasztalt, vagy kihajítom, amikor a férjem megszólalt: „Lehet, hogy van bent egy minivilág, ahol most van karácsony. Nincs pulykaszag?”
Elkezdtem körülnézni a rengeteg papír között és ahogy megbontottam és kivettem egy egységet, elhallgatott. Nem mertem visszafeküdni, mert úgy tűnik ez a valami a távolodásomra aktivizálja magát. De most fogalmam sem volt, hogy bent van-e, vagy már kint? Ha elkezdek másik szobába kicuccolni mindent, hajnal lesz mire végzek és a lakás elosztásából adódóan ugyanúgy árad majd a szeretet ünnepének elhaló hangja, így szüret idején. Egyenként elkezdtem átnyálazni a papírhegyet.
Mikor meglett a karácsonyi képeslapok gyöngye (Boldog Ünnepet kíván: Mama és Papa), rituális gyilkossággal felérően kitéptem a vezetékét.
Reggel jelzett a telefonomon a „Christmas is coming” alkalmazás.
90 nap van még karácsonyig!
Már mindent értek…
(kezdőkép: Unsplash)
