A magam részéről annyira szeretek ruhát venni, mint fogat húzatni, nőgyógyászhoz járni vagy klotyót pucolni.
Ennek egyik oka, hogy legtöbb ruhaboltban meg vannak győződve arról, hogy a nők csak bazi nagy virágos, óriás feliratos vagy pink cuccokat szeretnek hordani, természetesen csak és kizárólag műszálas alapanyagból, hogy a második mosás után a hacukát már csak szorosan a testedre tekeredve tudd viselni és közben égnek álló hajjal szikrákat szórni, ha bárkihez/bármihez hozzáérsz. Éljen a PET palack újrahasznosítás, forza China forever!
A boltok java részében nincs eladó a pénztároson kívül, így magadnak kell levadásznod a giliszta alakú próbababákon tökéletesen álló holmit, persze a méretemben már nincs olyan vagy nem is gyártottak soha, hiszen, ha az utcán végignézek csak hollywoodi modellek suhannak 45 kiló alatt, piciny cicikkel, homorú fenékkel és 190 centi magasan.
Kiegyezem végül egy ,,olyasmiben”, naná, hogy óriási felirat van rajta – minden vágyam ilyeneket hordani ebben a korban. Még letépek három hasonlót a fogasról és bevonulok a próbafülkébe.
Hétszentség, hogy ide kerültek a tükrök az Elvarázsolt Kastély bontásából, plusz minimum negyven fok van a vállban is szűk mini pokolban.
Annyira tudok eltávolodni a tükörtől, mint vasorrú bába a mágnesasztaltól, így közvetlen közelről meg tudom tekinteni a felnagyított narancsbőröm. Hiába nézek ki a tükörben úgy, mint egy Dianás üveg, a bicepszem – A BICEPSZEM!!!! – alig fér bele a pólóba – ezt leszámítva amúgy egészen jó lenne.
Rögtön el is képzelem magam, ahogy a cuccot viselve úgy köszönök, hogy „I’ll be back!”, majd el is játszom, képzeletbeli stukkerembe fújva, hiszen nem vagyok normális. Végül kifordítva lehántolom magamról a divat remekművét, és csatakosra izzadok, mire végzek a többi kiválasztott darabbal.
Aztán elkeseredésemben veszek egy kendőt – hiszen jövő héten új fodrászhoz megyek, és az ember legyen optimista – meg a gyereknek pár alsógatyát.
Rohadt kitartó vagyok – és eléggé lepukkadt a ruhatáram – bemegyek hát egy klasszik butikba is, ahol eladó fogad, és egyből nekem ront a „Miben segíthetek?” – kérdéssel.
Egyszer majd azt fogom felelni, hogy „két kiló kicsontozott karajt, legyen szíves, ha lehet szeletelve”, de ez annyira a kontakt elejére esik, hogy nem akarom ilyen faramucin megalapozni kapcsolatunkat. Ezért inkább elsuttogom a méretem és a legnagyobb titkom: ruhát szeretnék a ruhaboltból.
Ekkor a tőlem egy fejjel kisebb, bár 40 kilóval nehezebb, platinaszőke, vicces arcúra tetovált jelenség közli, nincs ruhájuk az én méretemben. Egy képzeletbeli, szebb világban ekkor lefejelném, a valódiban azonban sajátságos hangsúllyal, ragadozó mosollyal megkérdeztem, hogy
„Csillagom, akkor elárulná, hogy Ön, honnan öltözködik?”
