Vidéki keresztelő – avagy hogyan lettem pikk-pakk szingli

Tíz éve történt… egy dögletesen meleg vasárnap délelőtt keresztelőre voltunk hivatalosak az akkori barátom rokonságába az ország másik felébe.

Gyanútlanul igent mondtam a sofőr szerepére, nem is sejtve, hogy ezzel milyen lavinát indítok el.

De menjünk csak szépen sorjában.

11-kor megkezdődött a szertartás, majd a népes társaság a boldog szülők hajlékába vonult ebédelni. A kaja brutálisan jó volt, a rokonság nagyja elköszönt utána, mi is erre készültünk, de sajnos nem voltunk elég gyorsak.

Az ülve maradt gyanútlanokat elkezdték pálinkával tömni.

A gyerekek elrohantak játszani, én mondtam, hogy vezetni fogok, így lazán elértem, hogy a jelenlévő 15 felnőttből csak én nem ittam semmit, ők viszont az árnyékban is negyven fokban, tizenöt óra nulla nullára elfogyasztottak 4 liter pálinkát, kisérővel – ekkor indult a házigazda az utánpótlásért. Innen az események erősen összekócolódtak, mert elkezdődött a zene-tánc-nótázás Bermuda háromszöge, ahol tovalebben a nagy magyar józanész.

Jómagam hosszú ideig csak ültem és néztem ki a fejemből. A szereplők önként és dalolva saját maguk kerültek elém, önszántukból maguktól tették, amit tettek, én csak így utólag dokumentálom az eseményeket.

Az első ténylegesen dalolt is: egy helyi Dalos Pacsirta, valami végtelenül romantikus nótát énekelt nekem (!) velem szemben ülve. Szigorúan tartottam a szemkontaktot, jelezve, hogy nálam annyi esélye van, mint a kakadunak az X faktorban, de nem zökkent ki a szerepből. Totálisan fütyült rá például, hogy a párom is jelen volt – igaz ő élen haladt a pálinkafogyasztásban, amire bizonyos kor után a férfiaknál valamiért nem lehet nemet mondani ezen a környéken.

Dalos Pacsirta távozása után Szellemlátó következett, aki egyébként egy nagyon kedves, csendes úriembernek nézett ki, de olyan mennyiségű szellemhez volt szerencséje egész élete során, hogy erősen gyanakodni kezdtem a hallucinogén szerek rendszeres használatára. Amikor kiderült miről beszélünk, a felesége szó szerint leordította, hogy „Megbeszéltük, hogy erről nem beszélünk!” és finoman verte közben az asztalt. Eggyel arrébb ültem.

A legdurvább a házigazda nővére volt, aki annyira merev háttal rendelkezett, hogy pontosan úgy mozgott, mint Vitéz László, és ugyanannyit ivott, mint a jelenlévő férfiak. Sajnos ettől bekattant, és ő is kiszemelt magának engem. A legváratlanabb pillanatokban elém toppant és mindig valamilyen új mondattal örvendeztett meg. Például „Látom ám ki vagy!” – majd tovalebbent. Pár perc múlva: „Senki nem vak, mindenki látja, hogy mit csinálsz!”  Éppen döbbentem ültem egy széken egy kávéval eléggé látható módon. Kicsit később, gondolom megnyugtatásképpen, rám rikácsolt: „Megver ezért az Isten!” Már tudom, hogyan néz a borjú az új kapura.

Szerencsére váratlanul egy Homer Simpsonnal színben, külalakban és mozgásban tökéletesen megegyező figura felrántott táncolni. Kifigyeltem korábban a táncolási technikáját: pörgetés után végigtapizza partnereit elől-hátul. Iszonyúan nagyokat csattant a keze, amikor alkarból védtem próbálkozásait, majd mikor eluntam, a negédes mosolyomat kivillantva közöltem vele: „Ha csak véletlen is letapiznál, eltöröm a karod.”– Láttam a szemén, hogy megértette.

Ekkor már biztos voltam benne, hogy megnyílt valami nyomorult dimenziókapu. Vagy több.

Többször próbáltam jelezni a páromnak, hogy menjünk már a pi… szóval távozzunk üstöllést! Ekkor halálra rémültem, hogy elkezdtem akklimatizálódni és elakadt a szavam, ő pedig lelkesen megígérte, hogy rövidesen indulunk.  Persze nem történt semmi ilyesmi.

A végkifejletben ciklikus permutációban a következő események peregtek, többször egymás után: a házigazda lelkizni kezdett velem, esküdözött, hogy ő nem részeg, majd néha eltűnt, akkor jött a Dalos Pacsirta, aki este nyolcra már szerelmet vallott és amikor felfogta, hogy esélytelen a beteljesülés, elkezdett hisztizni, hogy valaki vigye haza, mert nem érzi jól magát.

Néha elém toppant Vitéz László és közölte, hogy a pokolra kerülök. Egészen hálás lettem Homer-nak amikor időnként felrántott táncolni mert ő legalább egy árva szót sem szólt, csak tapizását és a ruhájába ragadt négy-öt rágógumit kellett kivédeni. Egészen lelazultam, amikor feltűnt, hogy egy spiné fel akarja szedni az exemet – aki ekkor exségéről még mit sem tudva, éppen a gravitáció meghazudtolásával volt elfoglalva.

Bemenekültem vízért a konyhába, ahol valamilyen borzadály kaját tömtek kétpofára, amit Vitéz László készített riogatás közben, ekkor elém ugrott és mondta, hogy neki ebben a szíve-lelke benne van. Mondtam, hogy köszönöm, akkor inkább nem kérek, és remélem nincs palacsintasütője.

Nem volt mesejártasságija, így nem értett…

Kilenc körül apadt el a hülyeségtűrésem minden cseppje. Mire sikerült a pasast, akivel érkeztem, bevágni a kocsiba és megnyugtatásomul hörgős metált hallgatva hazaszállítani, totál lefáradtam.

Saját lakásomba érvén, biztos, ami biztos, rákerestem a neten, hogy mit kell tenni rontás ellen. Zárszóként csak annyit mondanék, hogy friss szingliségem első napját egy mesés fokhagymafüzér aranyozta be az ajtóban.

Egy másikat raktam a kocsiba is, amiről sajnos elfeledkeztem, de ez majd egy másik történet lesz…

Döníz

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.