You are currently viewing 40 felett vagyok, ássam el magam?

40 felett vagyok, ássam el magam?

  • Olvasási idő:olvasási idő: 4 perc
  • Bejegyzés kategória:#nőilélek
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

 

Előre szólok, nem panasz jön.
Nem is görcsös bizonygatása annak, hogy a 40 az új húsz és hogy nem is vagyok még olyan öreg, pedig kijött egy szarkaláb ittis, ittis, ittis, te jó ég!

De nem fogok hirtelen szublimálni a huszonöt évesek világában, ha azt érzem, zavarom a látványt. Mert azt érzem.

Lehet, hogy egyedül vagyok ezzel, de az én életem pont a negyedik iksz körül került olyan mederbe, hogy kimondhassam: nekem tényleg mindenem megvan.

Minden, ami lényeges.

 

Van szerető párom, elég régóta és sok dolog van a hátunk mögött ahhoz, hogy tudjam: mi tényleg mindennel megbirkózunk együtt.
Vannak gyerekeink, már akkorák, hogy nem kell nap mint nap éjszakáznom velük, ehelyett a személyiségük alakulását engedik látni, néha meglepve még engem is.
Szakmailag sem vagyok már zöldfülű – amit szerettem volna, azt nagyrészt elértem.

És igen, a kényes pont: nem, nincs húszéves testem, de (másokkal ellentétben) ezt nem is hiányolom. A mások alatt pedig nem a velem egykorú, vagy idősebb nőket értem: sokkal inkább azokat a fiatalabbakat, akik szerint 40 évesen már vén csoroszlya vagyok.

Nem mindegyik fiatalra illik a leírás: érdekes, de úgy tűnik, hatalmas szakadék tátong az e korú lányok között ebben a témában. Nagy részük például kifejezetten jó fej: általában és velem is. De most a másik részre gondolok.

Azokra, akiknek a bárban szülinapjára, a barátaival koccintó párom még bőven (bőven!!) célcsoportnak számít, de akik, ha engem vagy a barátnőimet meglátnak vásárolni, kozmetikáztatni vagy – ó, micsoda bűn! – egyikünk szülinapjára koccintani valahol,

gúnyosan felszalad a mértani pontossággal felrajzolt Kardashian-szemöldöke:

Ezek meg mit akarnak még? Idejöttek pasit fogni?

Mit képzelnek, nevetségesek! Matrónák.

 

Nos, az, hogy nem reagálok, ugye, nem jelenti azt, hogy észre sem vettem…
Úgyhogy nevetségességem teljes tudatában, tájékoztatásul közlöm, hogy jómagam (tényleg) jobb állapotban vagyok fizikailag, mint mondjuk a húszas éveim végén vagy a harmincas éveim elején. Akkor, amikor a gyerekeimet/gyerekeinket szültem. Abban az életkorban, amiben ők most (időnként az én páromra is) vadászgatnak, meg utazgatnak, randizgatnak, pasikkal együtt járogatnak, karriert építgetnek, önmegvalósítgatnak, nézelődgetnek, vásárolgatnak.

Nekik most biztosan így jó. Ha tényleg jó, akkor pedig minden oké. És ha ez kell, most, míg koccintok, szívesen leszek a szemükben ,,néni”.

De azért én tudom, hogy a köztünk lévő 8-10 évtől még nem vagyok az.

 

És reménykedem egy kicsit, hogy ezt ők is így gondolják majd, ha rátalálnak életük párjára. Hogy házasságban, szeretetben gyerekeket szülnek majd neki (ha akarnak, mert tudom, ez is kérdés lehet) és hogy a negyvenes éveikben még igenis fiatalnak (nem fiatalosnak) érzik majd magukat.

Remélem, hogy akkor majd nekik is lesz kedvük beülni valahova a barátnőikkel,

megünnepelni azt, hogy az élet szép.

És nagyon remélem, hogy  jó magasról le tudják majd tojni az akkor (ki tudja milyenre rajzolt szemöldökű) fiatalabb csajok fintorgását, a szomszéd asztalnál.

 

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?