Ma van hét éve. Hét évvel ezelőtt, ezen a napon lettél az enyém és csak az enyém.
Az összes sebet feltépte ez a nap. Mélyen, legbelül sejtettem, hogy hozzád van köze az összes fájdalmamnak és csalódottságomnak, de nem akartam észrevenni a nyilvánvalót. Egyszerűbb volt a homokba dugni a
fejem és várni a csodát.
Végül rá kellett jönnöm, mi az, ami bánt és mi az, ami hiányzik.
A TE ölelésedre van szükségem, a TE társaságodat akarom és MIATTAD szenvedek.
Nem tudtalak még elengedni, mert nem gyászoltalak el. Azt hittem, ezt a folyamatot nekem nem kell végig csinálnom, én ezt kihagyhatom gond nélkül. Ellöktelek és elnyomtam magamban az összes emlékedet. Eltemettelek olyan mélyre, hogy azt hittem, sosem fogsz már fájni, de kiástad magad.
Hiányzol, de már te sem lehetsz az enyém.
Minden egyes embert elvesztettem, mindenkit, aki csak számított és ezzel együtt rájöttem, hogy elbuktam. Elbuktam az összes csatát és a háborút is. Nincs fegyverem, sem páncélom, sem seregem.
Még eszembe jutsz. Még elképzelem, ahogy megölelsz. Még eszembe jut, ahogy hozzám érsz. Még
eszembe jut a hangod és ahogy azt mondod: Szeretlek!
Vágyom arra, hogy megölelj.
El tudom magamban képzelni a pillanatot és azt, hogyan esne nekem.Magamba akarom szívni az illatodat, végtelenné akarom tenni azt a pillanatot, ahogy körülölelsz és szorítasz. Hallani akarom a szíved dobogását.
Annyira vágyom rá, annyira szeretném érezni, annyira szeretnélek érezni.
Arra akarok elaludni és arra akarok felkelni, hogy átkarolsz és csak szuszogsz mellettem, de el kell engednem mindezt. Fáj, hogy te boldog vagy, miközben én haldoklom.
Sokat jelente most tőled egy-két apróság is, hiszen ami egykor idegesített, azért most ölni tudnék. A sors fintora, ugye? Olyan szívesen ébrednék arra, hogy ez mind csak egy rossz álom volt és te ott alszol mellettem és ölelsz álmodban. Akár az is elég lenne most, ha csak feküdnék és érezném, hogy ott vagy mellettem. Nem is tudtam mennyit jelentenek ezek, ameddig el nem dobtam magamtól mindezt. Nem érzem magam biztonságban éjszakánként.
Te védtél meg mindig mindentől, még saját magamtól is.
Tudtam, hogy te velem vagy és nem féltem semmitől. De most… Rettegek, mert te sosem leszel már az enyém és most épp más álmát vigyázod, mást takarsz be, mást látsz mielőtt álomra hajtod a fejed és másra gondolsz az álmaidban is. Az ő biztonsága a fontos, az ő boldogsága, az ő egészsége, csak ő. Én már feledésbe merültem, eltemettél, hiszen bántottalak. Elátkoztál már számtalanszor és kitörölted az összes velem kapcsolatos dolgot magadból. Nem is csoda hiszen kell az újnak a hely.
A legjobbat adod neki magadból,
azt a jót, amit én sosem kaphattam meg,
talán én sosem érdemeltem meg mindezeket, azért kell bűnhődnöm.
Ez az én ajándékom, megalkottalak téged neki és ahogy elmentem és fájdalmat okoztam, te építkeztél ebből és a javadra fordítva lettél a legjobb férfi, akit nő elképzelhet. Most mindent feláldozol a másikért, a tenyereden hordozod, a lehető legtöbbet és legjobbat adod neki mindenből. Magadból is. Olyat kap belőled, amiért én évekig könyörögtem neked. Hol szépen, hol durván, hol térden állva kérleltelek téged, hogy ne bánts, de mit sem ért.
Nem nekem jár a dicsőség, az elismerés
vagy bármi hasonló baromság.
Helyette mind a ketten próbáltok megszűntetni engem. Megszabadultok a tudattól, hogy létezem, pedig nem is vagyok olyan messze, mint gondolnátok. Beette a fájdalom magát a szöveteimbe, belülről mardos, onnan rágja át magát a testemen. Elpusztítanak ezek a gondolatok. Már nem érzem magam szerethetőnek,
nem érzem magam embernek, sem hasznosnak, sem nőnek.
Egy semmi lettem.
Szeretet nélkül az egész élet elpocsékolt idő, nem ér semmit sem.
Joanne
(kezdőkép: Unsplash)
