Minden vágyam az volt, hogy én is azt jelentsem számodra, amit te jelentesz nekem.

Elmondtuk egymásnak a legrejtettebb titkainkat. Tudtuk, hogy biztonságban van a másiknál.

Elfogadtalak úgy, ahogy vagy. Te másnak érezted magad a többi emberhez képest (és ez volt a te titkod), én csodáltalak, egy hős voltál a szememben.

Számomra a biztonságot jelentetted.

Egy erős bástya voltál, akire úgy éreztem, bármi történjen, mindig számíthatok.

De egy nap úgy döntöttél, te ebből kiszállsz.

Értetlenül és tanácstalanul álltam. Hittem benne órákon keresztül, hogy ez valami újabb teszt a részedről, majd világossá vált, hogy most nincs semmilyen feladat, amit meg kell ugranom. Hangnemet váltottál.

Itt állok egyedül és azt próbálom összegezni, hogy mit akar nekem tanítani az élet ezzel a mi együtt töltött, tiszavirágnyi időnkkel.

Talán azt, hogy nem támaszkodhatok másra,

saját magamban kell ezt a bástyát felépíteni.

De akkor is hiányzik a búgó hangod… 

És várom, hogy hívj: ,,Vigyori, találkozunk este?”

Olvasói levél