Nem mertem felébreszteni. Csak átöleltem és hagytam aludni.

Vigyáztam rá. Úgy vigyáztam rá, mint a legféltettebb kincsemre. Úgy, mint senki másra azelőtt.

Mozdulatlanná dermedtem. Féltem, ha csak hangosabban veszem a levegőt, felébred. Ha csak egy halvány puszit nyomok az arcára mindent elrontok. És akkor véget ér.

Véget ér a varázslat.

Megszűnik ez a harmónia. Annyira sebezhető, akár egy szappanbuborék.

Csak néztem őt. Láttam, ahogy emelkedik a mellkasa. Hallottam, ahogy veszi a levegőt, hol halkabban, hol hangosabban.

És éreztem az illatát. Nem a parfümjét. Hanem azt az ismerős illatot.

Amiről a kiskutya megismeri a gazdáját. Amiről a kisgyermek megismeri az anyukáját.

Amiről az ember tudja, hogy csak jót jelenthet.

A boldogság illata ez.

Bukta Réka

(kép: Unsplash)