Ez a történet nem csupán egy kapcsolatról szól – hanem arról, hogyan veszítjük el egymást csendben, lépésről lépésre. És arról is, miért nem tudunk mégsem elengedni. Két különböző szemszögből. A csend – nő és férfi szemmel.
A csend – A NŐ
Azt mondják, néha el kell tűnnöd, hogy észrevegyék, milyen csend marad utánad.
Valami megváltozott, érzem.
Nem tudom megfogni, nincs benne semmi konkrét, mégis ott van minden napban.
A csókjaid ízetlenebbek lettek. A tekintetedben már nem találom meg magam.
És amikor kérdezek, csak sóhajtasz:
„Ne most…”
„Nem tudom…”
„Hagyj már ezzel…”
Hol romlott el? És egyáltalán mikor?
Mikor lettem én az, akiben csak a rosszat látod?
Olyan más lettél. Keményebb. Hidegebb.
Régen olvastam a tekintetedben, most csak falakat találok, ha egyáltalán rám nézel.
Reggel még napfelkelte előtt elindulok, már el sem köszönök.
A munkahelyemen csak bámulom a monitort. Hallom, ahogy az emberek beszélnek hozzám, én meg csak bólogatok.
Esténként sötétedésig járom az utcákat, mielőtt hazamennék.
Már nem kopogok be hozzád.
Már csak sétálok az üres folyosón, ahol régen az otthonunk volt.
És lehet, hogy egy nap majd tényleg eltűnök.
Addig is a saját kis világomban élek.
Egy világban, ahol otthon már nem látnak.
Egy világban, ahol akit szeretek, már mással lenne – vagy legalábbis már nem velem.
Mi más oka lenne, hogy távol tartasz engem? Csak engem?
Egy világban, ahol minden percben az okot keresem magamban.
Csak állok a tükör előtt, hogy te már miért nem látsz szépnek. Nőnek.
Ma már nem beszélgetünk. Már csak egymás mellett létezünk, mint két idegen.
Ha hozzám is szólsz, minden szavad korbácsütésként sebzi a szívemet.
Mégsem megyek el. Maradok. Várok.
Csendben, miközben belül megannyi kérdés fogalmazódik meg bennem.
Túl sok kérdés, de nincsenek válaszok.
Ezért inkább csak sodródok.
Már nem haragszom rád, csak nézlek, és már nem várok semmit.
Sem válaszokat, sem magyarázkodást – már semmit.
Ez a legfélelmetesebb. Amikor már nem várok.
Mert elfáradtam, megfáradtam. Nem akarok küzdeni.
Mi nők, addig küzdünk csak, amíg látunk egy szikrányi fényt a másik szemében.
De én most már csak sötétséget látok.
És félek, hogy ez már nem csupán a vihar előtti csend.
Ez már az a pont, ahol már több sebet nem ejthetsz rajtam. Mert már csak egy szellem vagyok, aki valaha tartozott valakihez.
Mégis, még mindig ott van bennem valami, ami nem tud elengedni.
Egy emlék a nevetésedről, egy érintés, amitől valaha biztonságban voltam.
Néha még azt kívánom, bárcsak megállna az idő egy olyan pillanatban, amikor még voltunk egymásnak.
De most már csak a csend van köztünk, az üres csend.
És talán tényleg el kell tűnnöm ahhoz, hogy meghalld végre, milyen hangos tud lenni ez a csend.
A csend – A FÉRFI
Azt mondják, a férfiak nem sírnak.
Csak csendben tanulnak meg együtt élni azzal, amit kimondani sem mernek.
Valami megváltozott. Nem miatta, miattam.
És ezt ő is érzi. Látom, mennyire nehéz most neki.
Régen együtt ébredtünk. Ma már azt sem várja meg, hogy felkeljen a nap.
Már nem is köszön.
Este későn jár haza. Fáradt, megfáradt.
Én tettem ezt vele? Miattam vált ilyenné?
Mégsem megy el. Marad. Kivár.
Miközben belül minden nap egyre jobban összetör.
El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok, mert még van hite bennem.
Mindig is volt.
Pedig mára már hozzám sem mer szólni.
Nem csodálom, hisz minden szavam egy újabb ostorcsapás neki.
Látom rajta, hogy egy másik világban él.
Egy világban, ahol ő biztosra veszi, hogy van valaki más.
Ezzel magyarázza meg magának, hogy miért tartom távol magamtól.
Látom rajta, látom, ahogy nézegeti magát a tükörben, azt gondolva: nem szép, kövér, már nem kívánatos, már nem nő.
Pedig ha tudná, milyen gyönyörű.
Ha tudná, éjszakánként hosszú percekig nézem, ahogy békésen alszik.
Ilyenkor mesélek neki.
Elmesélem azt, amit máskor nem tudok.
Inkább némaságba burkolózva hagyom a saját történeteiben élni, ami felemészti.
Helyette inkább bántom, pedig ő az utolsó, akit bántanék.
Akit bántanom kéne.
Minden szavát százszorosan fordítom ellene, egészen addig, amíg már el nem fogynak a kérdései.
Mert nem tudok neki mit mondani.
Nem tudom elmondani neki az igazat.
Nem tudom neki elmondani, hogy úgy érzem, nem tudok úgy gondoskodni róla, ahogy megérdemelné.
Nem tudom megadni azt a fajta biztonságot, amit annak idején megígértem.
És ez felemészt.
Ha csak a közelemben van, mérges leszek.
Nem rá, hanem magamra.
Mert a düh mindig utat tör, és mindig a legközelebbit találja el. Őt.
A NŐT, akit szeretek.
Aki miatt minden reggel felkelek,
aki miatt értelme van a napomnak, az egész életemnek.
De nem mondhatom el neki.
Nem mondhatom el senkinek.
Mert… Mert a férfiak nem sírnak.
A férfiak nem vallanak.
A férfiak összeszorítják a fogukat, és elviselik.
És mindeközben minden este már csak egy árnyat ölelek.
Azt a nőt, aki már csak testben van itt, lélekben máshol jár.
Messze tőlem.
És lehet, hogy már túl késő.
Anikó (ányecs)
(kezdőkép: Pexels)
