Abban a pillanatban, amikor kimondtad azokat a szavakat, arra vágytam, bárcsak süket lennék, bárcsak ne hallanám mindazt, amit épp most mondasz nekem.
Észre se vetted, de a szavaid tőrként hatoltak a szívembe, közben jól megforgatva azt bennem. Mert te folytattad és csak mondtad, mondtad anélkül, hogy észrevetted volna, hogy ez nekem fáj.
Nem akartam elhinni, hogy te így gondolsz a házasságra. Mint nyűgre.
Persze tudom, nem úgy értetted…
Sosem úgy érted, hisz szeretsz és velem szeretnéd leélni az életed – mondtad.
De azért azt is mondtad, hogy hülyeség a házasság, mert ha házas az ember, akkor az olyan, mintha minden szabad terét elvennék, és az embereknek szükségük van egy kis mozgástérre. És egy házasságból sokkal bonyolultabb és nehezebb procedúra kilépni, mint egy sima párkapcsolatból, ha úgy alakulna…
Elmélkedtél hangosan és közben próbáltál meggyőzni az igazadról.
Nekem meg minden kis pillangó, ami a házasság érzésének a tudatáról szólt veled kapcsolatban, elrepült.
Tudtam, hogy nem rólunk beszéltél, de maga a tudat,hogy így gondolsz a házasságra, teljesen letaglózott.
Erre meg is kérdeztem, amit ilyen helyzetben mindenki megkérdezne:
Akkor ezért nem veszel el engem sem?
Konkrét válasz nem érkezett.
Persze az egészet nyilván nem ránk értette, és hogy ő velem akarja leélni az életét, csak úgy látja, hogy minden kapcsolat a házasság után megy tönkre.
Nem bírtam tovább tartani a tekintetem a szemeiden.
Talán ekkor eszméltél rá, hogy amit másokról gondolsz, azt magamra, magunkra vettem.
Nem akartam, hogy lásd rajtam a kétségbeesést, mert azt soha nem akarnám, hogy egyszer -már ha lesz ilyen-, azért vegyél el, mert én annyira vágytam rá.
Sajnálom, hogy ilyen sok rossz példát láttál a házasságról.
De szerintem a 11 évünk csodálatos folytatása lett volna…
Lisa