Vékony hóréteg fagyott az éjjel a törpe, szakállas nőszirmokra, s a rügyek is fehérbe burkolóztak.

Pár hete a tavaszias télben már vígan metszettük a szőlőt, az alma- és körtefákat a ragyogó napfényben, majd a tavalyi száraz rőzsével együtt lelkesen égettük el az idei ágakat és a venyigét is, mint boszorkány ősanyáinkat a vakbuzgó keresztények.

Most letettük pihenni az ollókat.

Kandalló tüzének fényében gyönyörködő, meleg paplan alatt összebújós idő lett újra.

A kezeink metszőollók helyett egymás felforrósodott testét keresik vágyva, s szinte buja őrületbe kergetőzve hajtjuk egymást a végső feloldódásig. Ilyen lehet az igazi mennyország – ha létezik. De most élsz…

A barackfákon növekednek a bimbók, de még messze nem piroslanak. Pirul helyettük orcánk szeretkezés után a tűz előtt, belemerülve a lángok imbolygó fényébe.

Március elseje van. A citromfámon bimbókezdeményt látok, a paprikamagok csíráznak a puha virágföldben, a nárciszok már feldugták a fejüket, de még pár hét, hogy hosszú és kecses nyakukat nyújtogatva hozzák le a nap fényét a földre sárga virágaikkal a kertembe.

Nagyon várunk már, igazi tavasz!

Visszafogott Vénusz

(kezdőkép: Pexels)