A minden voltál, mára már nem vagy semmi…

A minden voltál, és talán még annál is több, még ha te ezt sosem hitted el. Bántottál, nem egyszer, és még csak észre sem vetted. Selejtnek tituláltál és eldobtál, mint egy használt rongyot, ami már nem kell.

De ezzel nem elégedtél meg, mindezt úgy tetted, hogy úgy érezzem már nem is kellhetek senkinek. És még csak annyi sem volt benned, hogy elém állj, hogy vállald, amit tettél. Teljesen kitöröltél az életedből. Még te voltál az, aki hallani sem akart rólam.

Összetörtem, szétnyílt alattam a föld és nem hittem volna, hogy valaha kimászhatok a romjaim alól. Főleg azért, mert nem értettem, mit tettem én, hogy ezt érdemeltem. Mi volt a bűnöm? Igazából semmi.

Telt az idő, szépen lassan újra tudtam mosolyogni, megtanultam elhinni, hogy igenis értékes vagyok és ne az alapján ítéljem meg magam, ahogy te bántál velem. Legalábbis próbáltam, de valahol már nem voltam ugyanaz, mint előtte. Az idő múlásával már szinte egyáltalán nem gondoltam rád, már nem voltál a mindennapjaim része, elengedtetek, tovább léptem. Eljutottam odáig, hogy ha meghallottam a neved, már nem rezzentem össze, már nem volt görcs a gyomromban.

Aztán a legváratlanabb pillanatban újra felbukkantál az életemben.

Kedves, megnyerő voltál. Azonnal egymásra hangolódtunk, újra, mintha csak pár nap telt volna el, pedig olyan régen volt már. Úgy bántál velem, mintha amit velem tettél csak az én fejemben létezett volna. Bocsánatot kértél, többször is, őszintén megbántad, amit tettél, kérted próbáljam meg elfelejteni. Azt kérted ne haragudjak, hogy amiket akkor mondtál az csak azért volt, mert arra volt szükséged, hogy elengedjelek, és ehhez sajnos ez kellett.

Magyarázkodtál, hogy a módszer – elismered – kegyetlen volt, de már nem tudsz rajta változtatni. Megváltoztál, már nem az az ember vagy, mint akkor, tanultál a hibáidból. A kedves szavaid újra a felszínre hozták a rég eltemetett emlékedet. Újra mázsás súlyként nehezedtek rám a korábbi szavaid.

Elmondtad, hogy igazából sosem töröltél ki az életedből, mindvégig tudtad mi van velem, hogy megy sorom, és ha hiszem, ha nem, sokat gondoltál rám. Újra beszélgetni kezdtünk, sokat, szinte napi kapcsolatban voltunk. De már nem volt ugyanaz, ezt te is érezted. Már nem ugyanazt akartuk. Én csak meg akartam kapni azt a fajta lezárást, amit már korábban kellett volna. Talán én nem is hozzád ragaszkodtam, csak egyszerűen vissza akartam kapni a régi életem, és erre ki a legalkalmasabb, ha nem az, aki ezt elvette tőlem.

Elégedett voltam, mert már nem volt hatalmad felettem.

Azt, hogy te mit akartál, azt már nem is fogjuk megtudni, talán  téged csak lelkiismereted vezérelt. Aztán egy nap arra eszméltél, ez így nem működhet. Te nem lehetsz csak egy ismerős, arra te képtelen vagy, és az amúgy sem a te szokásod. Azzal érveltél, hogy ezzel csak elveszem tőled a lehetőséget attól, hogy találhass magadnak valakit, mert az egyértelmű volt, nekünk együtt már nincs jövőnk, úgy már nem, és ez így nem helyes. Azt mondtad, lehet, hogy újra kellett volna küzdenünk új alapokkal, tiszta lappal. De én ezt nem hiszem, és nem csak azért, mert én már tovább léptem, hanem mert soha nem tudnék hinni neked, többet nem tudnék bízni benned.

Ezért csak azt kérted ne gyűlöljelek azért, ami történt. Nem teszem, csak egyszerűen már nincs helyed az életemben.

Elbúcsúztunk egymástól, kedvesen, minden jót kívánva, de ezúttal végleg.

Felszabadító érzés volt, mert hónapok óta a selejtesek börtönében éreztem magam, ahova te juttattál. Azt éreztem, újra emelt fővel járhatok, hogy már nekem sem csak az árnyék jut, mert bár boldog voltam újra, de a múlt beárnyékolta az életem. Újra kisétáltál az életemből, de most végtelen nyugalmat éreztem, és rájöttem arra: bár valaha a minden voltál, mára már nem vagy semmi…

Ányecs

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.