A partnerem az én tükröm, a hű tükörtartó-társam, aki fáradhatatlanul és folyamatosan tükröz vissza engem.

Sokszor, amikor ránézek és elmerülök szemeiben, nem az ő lelkét látom tükröződni, hanem a sajátomat, méghozzá a lehető legcsupaszabban. Elvégre a tükör nem szépít, nem dob fel sminket és filtert sem a testi, sem pedig a jellembeli hibáira. Nem nyom rózsaszín sebtapaszt a lelki sebeimre, de az erényeimet sem rejti el. Olyannak mutat, amilyen valójában vagyok.

Bátorság, szeretet, türelem és elegendő érzelmi intelligencia kell ahhoz, hogy a másiknak tükröt mutassunk. Erre nem mindenki képes, de akkor nem is lesz harmonikus és kiegyensúlyozott a kapcsolatuk, csak nagy kínok árán.

Mert sokan félnek a tükörtől vagy pontosabban attól, amit láthatnak benne.

Nem akarnak szembenézni a gyarlóságaikkal, a gyengeségeikkel, hogy min kellene változtatniuk. De ha ezt nem teszik, nemhogy ők maguk nem fejlődnek soha, ám a kapcsolatuk sem fog. Inkább bepancsolnak a tükörnek és kismillió darabkára tapossák, mintsem át kelljen élniük a tökéletlenségüket.

Olykor épp ilyen kényszer hatására vagy magától kilogikázva jut arra a megalkuvó tükörtartó: jobban teszi, ha elrejti. Vagy ha homályos képet mutat. Valami olyat sugall, ami a másik kedvére van.

Így ámítják egymást az illúziópárok,

csillámport szórnak egymás szemébe, hogy elkerüljék a veszekedést, a szenvedést. Élik hamis alapokon nyugvó kapcsolataikat, aztán az első komolyabb viharos széllökésnél romba dőljön a gyufaszálakra épült vár.

Igen, a tükörbe nézés néha fáj. De ez a fájdalom értékes.

Ennek köszönhetően válhatunk jobb emberré, jobb partnerré. Az a társ, aki veszi a bátorságot, hogy tükröt mutasson, nem ellenség, hanem a legjobb barát. Kész vállalni a kockázatot, mivel tudja: fájdalmat okozhat, mégis kendőzetlenül feltárja a gyengeségeket, hibákat, ahol lenne még min dolgozni. Nem azért teszi, mert magának akar egy jobb verziót, hiszen egy érzelmileg érett partner képes az elfogadásra. A szeretet és bölcsesség vezérli karjait.

Megtisztelt azzal, hogy elég érettnek és erősnek gondol

és szerinte méltósággal tudom viselni a rólam mutatott igazságot. Az jár az eszébe, mennyivel jobb lesz nekem, ha képes leszek legyőzni démonaimat és kijavítom azokat a hibákat, amelyek akadályoznak utamon.

De ne feledjük: a tükör mindent megmutat. A jót és a rosszat egyaránt. Mikor megfeledkezem az erényeimről vagy jelentéktelennek érzem őket, a tükörtartó-társam egyetlen, szeretetteljes mozdulattal rájuk világít. Amikor nem látom magamat sem szépnek, sem értékesnek, ő sietve hozza a tükröt, hogy annak igaz fényével elűzze a körülöttem hömpölygő sötétséget.

Ebben is rejlik kapcsolatunk titka és ereje, hogy nem félünk elővenni és használni ezt a mágikus erejű tükröt.

Ettől leszünk egyenértékű társak:
nemcsak egyikünk használja, hanem mindketten.

Ellenkező esetben nem lehetne elég tartós, szoros és erős szövetségünk, ha valamelyikünk hamis, torzképet mutatna a másikról. Nem vagyunk cinkosok, akik hagyják a másikat sötétségben, illúziók között élni. Sem én, sem pedig ő nem pártolja a bűnt, a veszélyt, az ostobaságot, hogy jól van szívem, csináld csak, amit akarsz, inkább rámutat a hátulütőkre és lehetséges következményekre. Nem kell végtelen gyomorral rendelkezni ahhoz, hogy életünk végéig nyelhessük a válogatott kapcsolati stikliket és a személyiségünk szenes oldalát, amiből akár gyémántot is formázhatnánk.

Hálás vagyok a tükörtartó kedvesemnek,
amiért jó és rossz pillanataimban is megerősítéseket küld felém.

Megmutatja, hogy egy kis munkával még ki lehetnék. Néha azért mutat többnek, mert még van bennem elég potenciál és elérhetem az általa mutatott képet. Én pedig szívesen változom magamért és érte, ugyanis tudom: kapcsolatunk sikeréért ő is megteszi ezt.

Akik kapcsolatuk elején megbeszélték,
lehetnek egymás tükörtartó-társai, azoknak nem kell
megfelelési kényszertől szenvedniük és szerepeket játszaniuk.
Önmaguk lehetnek.

Két ember, akik egymás lélektükrei, egy hosszú távú és sikeres kapcsolat részesei.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(Kezdőkép: Pexels)