A pozitivitásról olyan szépen lehet beszélni, de tenni ki fog érte?

Nagyon sokan meg vannak keseredve. Mondhatnám, hogy a koronavírus miatt, de ez nem igaz. Sokat mondjuk, nem javított az amúgy is rossz állapoton.

Ezek a megkeseredett emberek – és egyre többen vannak – csak fújják magukból kifelé a gonoszság és a keserű életük lecsapódó páráját.

Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy

lehet-e tenni ez ellen?
Lehet-e változtatni ezen?

Nem hatalmas dolgokra gondolok, hiszen minden nagy változás egy pici dologból indul ki, de vajon, érdemes egyáltalán a fáradtság?

Valahogy úgy hiszem, rosszul lehetek összerakva, mert mindig arra a következtetésre jutok, hogy igen, érdemes. Lehet, sőt kell is változtatni. Képes vagyok azt gondolni, hogy

nem jó belesüppedni semmibe,
sem az önsajnálatba, sem a megkeseredésbe, sem abba az elképzelésbe,
hogy én egyedül úgysem tehetek semmit.

Persze, nem tudom megváltani a világot, és nem is vehetem a hátamra mindenki keresztjét, ez nem is cél, nem vagyok én sem szent, sem mártír, de azért egy kicsi lépést mindig teszek az ügy érdekében. Nem túl nagy lépést, hiszen én sem szeretek elesni.

Ilyenkor csak annyit kell tenni, hogy a másik személy felé fordulok és hallgatom őt. De úgy igazán ám, mert

másra sincsen szüksége, mint arra,
hogy egy picit odafigyelj(ek) rá.

Én odafigyelek, és meghallgatom a kérdéseit, az érzéseit, vagy nevezhetjük bárminek is azt, ami nyomja, és majd szétfeszíti belülről.

Hidd el, a megkeseredett embert is, legyen az fröcsögő vagy csúnyán néző típus, valami bántja, nyomasztja.

Az én fegyverem a mosoly, ez a belső erőm.

Ugyanis sokszor elég egy kedves mosoly, pillantás, vagy egy figyelmesség. Egy aprócska odafigyelés a másik emberre.

A tapasztalatom szerint, az esetek 80 százalékában megfordul valami. Ekkor érzem azt, hogy ezért a picike változásért érdemes volt. Az első mosoly, amikor megjelenik a másik arcán, már

érzem, nem volt véletlen, hogy összehozott minket az élet.

Ezt sokan mondják is.
Mint fentebb említettem már, nem vagyok sem szent, sem mártír, így nagyon jól tudom, hogy a változás, nem csak a másik félben indul meg, hanem bennem is. A meghallgatni, és odafigyelni akarás, valami megértés, elfogadás félét generál. Ez egy amolyan kölcsönhatás.

Mindig érzem, hogy nem volt hiábavaló a meghallgatás és az odafigyelés.

Hiszek abban, hogy lakik jó az emberekben, hogy

minden apró pozitív változás, a jót fogja eredményezni.
Azt a jó irányba haladást, amit mindenki vár,
de sajnos oly kevesen és igen keveset teszünk.

Meggyőződésem, hogy tenni lehet, és tenni kell is.

PinkAnyu

(kezdőkép: Unsplash)

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük