Az ember természetéből adódóan mindig vágyik valamire. Ez a valami minden helyzetben és időben mást jelent.

Lehet akár anyagi természetű, vagy vágyhatunk egy társra, egy új és izgalmas munkára. Karirere vagy családra, egy olyan társra, aki mellett önmagad legjobb verziója lehetsz.

Mert abban nem hiszek, hogy két félből lesz egész. Két egészből lesz egy harmonikus együttműködés.

Élete során az ember sok mindenre vágyik és ahogy az idő telik és a céljait eléri, újakat tűz ki maga elé. Mindig elégedetlen, mindig hiányzik valami a teljes boldogsághoz.

De mi is a boldogság?

Mindenki számára mást jelent, más alakban jelenik meg. Lehet egy egy pillantás, egy mosoly, egy apró gesztus. Lehet egy apró virág, egy meghitt pillanat, egy gyermek kacaja.

Hajszoljuk a boldogságot egy életen át, és sokan még csak azt sem tudják, pontosan mit is keresnek. Szomorkodnak és küzdenek folyamatosan és amire elérik, találnak valami újat.

Na de mi van akkor, amikor olyanra vágysz, amit minden kínkeserves pillanat ellenére szeretnél, de nem érhetsz el? Amikor már szinte bármit megtennél, hogy megkapd. Vágysz rá és küzdesz minden erőddel. De mindig mire elérhetnéd, eltűnik.

Eltűnik és kitép egy darabot a szívedből. Hiába van meg mindened, szerető férj és otthon, hiába vagy hálás és tudod, nagyon szerencsés vagy. Valami mégis hiányzik.

Az elérhetetlen vágyak fájdalmat okoznak.

De vajon jobb, ha felcsillan a remény, hiú ábrándokba ringat, elhiteti veled, hogy végre elérted a hőn áhított célt, aztán mint a hideg zuhany, minden álmod szertefoszlik?!

Maradnak a könnyek, a fájdalom és a visszhangzó üresség. De az ember nem arra lett kitalálva, hogy feladja. Nem teheti, hiszen a vágyakozás emberi tulajdonság.

És amíg az ember vágyakozik, addig remél. És a remény nem adja fel.

Míg az eső után a felhők mögül mindig kisüt a nap, a remény is mindig új erőre kap.

Babó

(kezdőkép: Unsplash)