A sorsod kulcsa: a változásra való képességed

Az elérhető önsegítő irodalom, pszichológiai szakrendelések, coach-ok, lelki-szellemi fejlődést ígérő tanfolyamok, módszerek virágzó korát éljük.

Mégis nagyon úgy tűnik, hogy amikor valódi változást szeretnénk az életünkben, anyagiak, emberi kapcsolataink, egészségügyi állapotunk vagy az önmegvalósítás tekintetében, mintha az elérhető segítő források száma nem lenne egyenes arányban az ilyen irányú eredményeinkkel. Szerinted miért van ez?

Amikor tisztában vagyunk vele, hogy le kéne fogynunk, nem kéne századjára is ugyanabban a vitában találni magunkat, türelmesebbnek és elfogadóbbnak vagy épp határozottabbnak kéne lennünk, hatékonyabban kéne dolgoznunk, vagy állást változtatni, sportolnunk kéne, nagyobb vagy épp kisebb felelősséget vállalni dolgokban stb., azért, hogy az eddiginél kielégítőbb, örömtelibb életet éljünk, miért marad akár néhány reményteli kísérlet után is végül a legtöbb lényegi dolog változatlan?

Ebben a cikksorozatban ezt a témát járjuk körbe, önmagad és a „sorsod” megértését segítő szempontokat adva, egyben a lehetőségekhez képest gyakorlatias megközelítéssel. Mindezeket reményeim – és igényeid – szerint fel tudod majd használni a saját életed átalakításához.

1.rész:
A változás önmagunkban kezdődik.
A változás önmagunkban kezdődik?

A változás önmagunkban kezdődik – ezt mindenki ismeri. De ki az az önmagunk? Amikor ezt a kérdést felteszed magadnak, akkor a változás és az arra való képesség vagy képtelenség egy lényeges eleméhez érkezel. Ugyanis a személyiség, aki vagy, az eddigi életed során felhalmozott emlékek, tapasztalatok, hozott (örökölt) és tanult tulajdonságok összessége, erősen determinálva a neveltetésed, és társadalmi közeg által, ahol élsz. Nevezhetem egónak is, bár én ezt a szót mos csak abban az értelemben használom, ami az eredeti latin szó fordítása is, vagyis egyszerűen: én. Minden, amivel magamat azonosítom, mindaz, amit én-nek gondolok, érzek. Megfosztva minden negatív vagy pozitív előjelétől és ez a cikksorozat erejéig egyben szinonímájaként a személyiség szónak.

Szóval a változás egyik kerékkötője, hogy ez a személyiség ragaszkodik önmagához, akkor is, ha egyébként kényelmetlenek a tulajdonságai és esetleg élhetetlen sorsot generál magának.

Miért ragaszkodik? Mert csak az eddigi tulajdonságaidon és emlékeiden, élettörténeteden, kapcsolataidon keresztül vagy képes definiálni önmagadat. Egy másik korban vagy másik országban élő, eltérő életkorú és nemű, eltérő családi körülmények között nevelkedett ember teljesen máshogy, egyben hasonlóan szubjektív módon határozza meg önmagát.

Ez a definiált személyiséged egy „biztos pont”, végül is eddig is életben tartott, elhozott idáig, és szeretné felismerni magát másnap is a tükörben. Mert ha nem, az ugye őrület lenne. Tehát van egy nem feltétlenül tudatos félelmünk, ami a személyiségünk megváltoztatására tett kísérleteinket megakadályozza: Ki leszek én mindezek után? Ha máshogy viselkedem, mit szól hozzám a környezetem? Hülyének fognak nézni? Elhagy a szerelmem? Mi lesz, ha az eddigi kapcsolataim elvárásainak így többé nem felelek meg és esetleg egyedül maradok? Egy csomó, egyébként valódi kockázatot rejtő kérdés.

És mégis, a megoldás része, hogy félelmeink közepette is el kell fogadnunk: egy másik élet csak egy másik személyiséghez tud tartozni. Azért tartok ott, ahol tartok, mert a jelenlegi énem csak az önmagának megfeleltethető döntéseket tudja meghozni, az alapján, amit ő eddig tudni vél az életről és önmagáról. Csak ennek megfelelően tud viselkedni, cselekedni, reagálni. Épp ezért gyakran hasonlóan ismétlődő vagy épp hosszútávra megrekedt élethelyzetekben találja magát.

Más emberekkel leginkább nem azért történnek más dolgok, mert mások az életkörülményeik, hanem mert ők maguk mások, mint én. Máshogy oldják meg a feladataikat, máshogy viselkednek embertársaikkal, más szokásaik vannak. Ha azt gondoljuk, a körülöttünk lévő dolgoknak, embereknek, körülményeknek kell megváltozni, hogy végre boldogok lehessünk, csapdába kergetjük magunkat és egy végtelen és boldogtalan várakozássá alakul az életünk. Ám jön itt egy trükkös csapda, ugyanis ha ezt elkerülendő kizárólag a belső világunkban matatunk és keressük a megoldást a változás kedvéért, ott is könnyen zsákutcába juthatunk. Tehát, fordítsunk egyet a dolgon, nézzük az érem másik oldalát is:

A változás csak önmagunkban kezdődhet?

Sokat foglalkozom emberekkel és nagyon gyakori jelenség, főleg „útkeresők” esetében, hogy gyakran teljesen élhetetlen helyzetekbe beleragadnak azzal gyötörve önmagukat, hogy „ha én változnék és fejlődnék, akkor elfogadnám az aktuális élethelyzetemet, erőszakos partneremet, lélekölő munkámat stb.” Vagy egy másik toposz: „Előbb meg kell találnom az életfeladatomat, hivatásomat, az igazit, megvárni egy fontos eseményt, költözést stb., hogy megváltozzon az életem és végre boldog lehessek.” 

Ezért elkezdenek járni tanfolyamról tanfolyamra, pszichológustól kineziológusig, kianalizálják nem csak a saját, hanem családtagjaik és felmenőik sorának feltételezett életét, gyermekkori traumáit, ahol egyébként rengeteg fontos és hasznos felismerésre és megértésre tesznek szert, de végül megmaradnak a felismerések elméleti bűvkörében, anélkül, hogy végül a gyakorlati, látszólag nem túl spirituális „piszkos munkához” nyúlnának, ami adott esetben lehet, hogy épp nem belül, hanem nagyon is kívül van. A megértés, felismerés és az általa okozott első kezdeti katarzis nagyon fontos, de tekintsd az első lépésnek.

Mondok egy példát: Ha alkalmazottként dolgozol egy olyan munkakörben, melyben szenvedsz, meglehet, hogy benned van a „hiba”, ha a szenvedésed oka, hogy nem tudsz fókuszáltan és hatékonyan dolgozni, esetleg nem tudsz kicsit sem közösséghez alkalmazkodni vagy nem tudsz jelen lenni úgy általában az életedben. Ha állást változtatnál, ebben az esetben valószínűleg az új helyen is ugyanez a szenvedés előbb-utóbb utolérne. Itt a felismerés után belső munka, speciális lelki-mentális módszerek, gyakorlatok következhetnek, amihez egyébként továbbra is jól jöhet segítő „szakembert” igénybe venni.

Azonban az is lehet, hogy azt tanultad a szüleidtől, hogy az ilyen típusú alkalmazotti lét szükségszerű, mert stabil, kiszámítható egzisztenciát ad, és minden más, amit meg őszintén szeretsz és tudsz is csinálni, de bizonytalan egzisztenciával kecsegtet, legfeljebb a hobbid legyen. Ez viszont egy olyan félelem vezérelt irány, mely félelmet esetleg mintaként megörökölted. Ez a minta egy darabig hasznosnak is bizonyult az életedben, mert megvédett például irreális kockázatvállalásoktól, ám egy ponton korláttá vált.

Amikor megtörténik ennek felismerése, és egyúttal tisztába kerülsz a valódi képességeiddel, tehetségeddel, akkor viszont egyhelyben maradni és továbbra is a helyzet elfogadásán és élhetővé tételén dolgozni csak konzerválja a boldogtalanságodat. Ilyenkor a fizikai világban kell a második lépést megtenni és cselekedni.

Egy másik példa, hogy amikor valakinek egy adott városban, országban nem jönnek össze a dolgai, kapcsolatai, lehet, hogy önmaga elől menekül, épp ezért egy másik földrajzi koordinátán ugyanúgy utoléri a boldogtalan sorsa. De van, hogy valóban az ő mentalitása vagy egy adott szakmában történő kiteljesedése például egy másik országra tökéletesen adaptálható, és egyszerűen a fizikai térben történő mozdulás meghozza az életének a kiteljesítését.

Tehát: Úgy bent, mint kint, de fordítva is igaz, azaz ahelyett, hogy mereven ragaszkodnál bármelyik úthoz, inkább tekintsd önmagad belső és külső világát egy egységnek, ahol bármelyik elemhez hozzányúlsz, végül az egész egységet változtatja meg.

Van, hogy egyszerre kell hozzányúlni mindkét világhoz: Ha például egy pszichoszomatikus betegségem van, amelynek a következménye egyfajta lefutott programként már visszafordíthatatlan fizikai tünetként jelen van a testemben, adott esetben mind a kiváltó okhoz, mind a fizikai rendellenességhez hozzá kell nyúlni. Aki nem hajlandó alkalmanként gyógyszert bevenni (vagy rosszabb esetben akár a gyermekének gyógyszert adni), akár súlyos állapot esetén sem „elvi-spirituális” okokból, az esetleg belesodorja önmagát (vagy szeretteit) egy olyan helyzetbe, ahol az elvek felülírják magát az életet, amiben egyébként a spiritualitását akarná megélni.

Ha azt gondolnánk, hogy a „külső” dolgok megváltoztatása mindig csak átmeneti, felszínes megoldás, és nem nyúl a „valódi” problémához, gondoljunk arra, hogy a körülmények, a fizikai világunk tudatos átformálásának folyamata – ahogy abban részt veszünk, viselkedünk és szükségszerűen új megoldásokkal, nézőpontokkal dolgozunk – visszahat és megváltoztatja a belső világunkat, egész személyiségünket is. Akár gyökeresen.

Az új „én” pedig láncreakció-szerűen új valóságot formál maga köré.

Valójában nem a kint vagy a bent számít, hanem egyetlen kulcs: a tudatosság, amivel hozzányúlsz az életed bármely eleméhez.

Olyan egyszerű képletnek tűnik ez, nem? Miért maradunk olyan gyakran mégis bénultak? Ha például már sokszorosan fel- és beismertük, hogy mi a teendő, miért maradunk mégis egyhelyben? Akár fizikailag, akár lelkileg. Erre az egyik válasz a félelem.

A félelmünk a bizonytalanságtól. A másik, hogy a cselekvési, mentális és érzelmi szokásainkban gyakran olyanok vagyunk, mint a megkötött beton. A következő részben ezzel folytatjuk. Vagyis mit kezdjünk a változást bénító félelmeinkkel és a szokásvilágunkkal. Egyáltalán hogyan kezdjünk hozzá a változáshoz?

Sinkovits Szabina
Egészségműhely – Yoga Sabina

(kezdőkép: Pixabay)

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük