Minden az önismerettel kezdődik… és folytatódik.
A sorsod kulcsa: a változásra való képességed 2. részében arról lesz szó, hogyan kezdjünk hozzá.
A sorozat első részét ITT találod.
A cikksorozatot eredetileg úgy terveztem, hogy a változás témakörét onnan indítom, ahol már tisztában vagy azokkal a konkrét dolgokkal, amiben változtatnod kell. De pár szó mégis essen arról a fázisról, amikor még bizonytalanság gyötör a problémád valódi gyökerével kapcsolatban. A kiindulóhelyzet felismerése, akárhogy is nézzük, önismeretet igényel. Ahogy a változás folyamata is.
Mi egyáltalán a bajom?
Úgy értem, a valódi bajom.
Ennek a kérdésnek az őszinte megválaszolása nélkül nincs ugródeszkád, ahonnan elrugaszkodhatnál. Van az a nem túl erős vicc, hogy megkérdezik este az utcán Pista bácsit, mit keres annyira a földön az utcai lámpa alatt. Azt válaszolja, a slusszkulcsát. Itt hagyta el valahol, Pistabá? Nem, hátul, az udvaron. Akkor miért itt keresi? Mert itt van világos. Gyakran pont így nyúlunk hozzá a problémáinkhoz is, ami aztán elég hosszúvá teheti a megoldáshoz vezető utunkat.
Ha ezzel a kérdéssel önállóan nem tudsz megbirkózni, érdemes segítséget kérni. Egy kedvenc gyakorlatom, ami kiindulásnak nagyszerű lehet, és önállóan is elvégezheted, az „öt miért” módszer: először megfogalmazod a problémádat azon a szinten, ahol épp képes vagy rá, és mögé teszed a kérdést: miért?
Például: a legkisebb munkahelyi problémán is képes vagyok felbosszantani magam, kiborulni. Miért? Mert zavar, ha a dolgok nem az általam megfelelőnek tartott mederben haladnak. Miért zavar? Mert nehezen fogadom az új, váratlan helyzeteket, más véleményeket, megoldásokat. (Vagy: miért gondolom, hogy csak az én megoldásom az egyedüli jó megoldás?) Miért van gondom az új/más helyzetekkel? Mert nehezen viselem a bizonytalanságot. Miért viselem nehezen? Mert bizonytalan helyzetekben a lehetséges kimeneteleket mindig rossznak képzelem, olyasminek, amiben elveszíthetem a kontrollt az események felett. És így tovább.
Lehet tovább is kérdezni, illetve akár el is ágazhatnak a válaszok, ha több dolgot is igaznak érzünk, de
öt őszinte válasz
már egész komoly mélységekbe vezethet, nagyon rövid idő alatt.
Fontos, hogy a kérdezz-felelek szál végén magadat kell találnod, nem valaki mást vagy egy körülményt. Azaz nem jöhet ki eredménynek, hogy mert hülye a főnök, mivel azon feltehetően nem tudsz változtatni, és ezzel a válasszal már ki is adtad a kezedből a sorsod irányítását. Amennyiben valóban hülye a főnök, vagy rosszak a munkahelyi körülményeid, és ennek Te folyamatosan áldozatává válsz, akkor a további kérdés inkább arra vonatkozzon, hogy például miért maradok áldozat szerepben, miért nem merek állást váltani vagy jogtalanság esetén miért nem próbálom meg érvényesíteni az érdekeimet.
A miértekre adott válaszláncolat végére kikristályosodhat egy a kiinduláskor meghatározottnál sokkal mélyebbek ok és az önismeretedet is alaposan tréningezi. Olykor rávilágíthat egy tulajdonságodra, szokásodra is, ami a változásra tett erőfeszítéseidben örökös akadályként jelentkezik. Ha például a munkahelyi bosszankodásom gyökere a bizonytalanságtól, a kontroll elvesztésétől való félelmem, ez a félelem egyben a legtöbb változásra tett kísérletem útját is állni fogja.
Az öt miért gyakorlatot akár napi szinten is el lehet végezni bármikor,
amikor rosszul érzed magad, akár egyfajta mentális edzés.
De ha ez módszer nem hoz eredményt vagy a probléma gyökere még mélyebben húzódik, esetleg bizonytalan vagy továbbra is, akkor érdemes szakemberhez fordulni. Egy probléma megértése az első gyógyító lépés lehet a változás útján.
Kis kitérő a változás biológiájához
Ha változni szeretnénk, érdemes egy kicsit megérteni a testünk szemszögéből is azokat a folyamatokat, amelyeket első ránézésre kizárólag „lelki dolgoknak” gondolunk. A változásnak igenis van biológiája, méghozzá az idegrendszerünk szintjén nagyon is jól nyomon követhető fizikai történések formájában.
Szeretjük azt hinni, hogy a megélt a tapasztalataink már önmagukban sikeresen megváltoztatják az agyunkat. Ha ez így lenne, az emberek sorsa életük során sokkal gyakrabban fordulna nagyot. Egyébként ez így van, de csak amíg egészen fiatalok vagyunk, huszonegypáréves korunkig. Az idegrendszer neuroplaszticitása (változásra való képessége) ezután átkapcsol takaréklángra és lényegesen nagyobb erőfeszítésbe kerül bármit megtanulni, új szokást kialakítani vagy egy régit elhagyni, vagyis megváltozni. A neuroplasztiticás szempontjából kritikus időszak után továbbra is lehetőség van arra, hogy az agyad változzon, de már nem történik meg automatikusan (Michael Merzenich kutatásait érdemes ezügyben olvasgatni, az ő eredményei előtt azt gondolták, hogy a kritikus plasztikus időszak után az agy már egyáltalán nem képes változni). Be kell emelni hozzá egy fontos elemet, ez pedig az éber, tudatos figyelem. Az éber fókuszáltsághoz a testünkben konkrét vegyületek jelenléte kapcsolódik, melyek az idegrendszer plaszticitását triggerelik.
(Nagyon leegyszerűsítve: Az éberséghez adrenalin szükséges, a tudatos fókuszált figyelem során pedig acetilkolin termelődik. Az adrenalin növeli az agyi neuronok aktivitásának lehetőségét, az acetilkolinnak pedig szerepe van azon idegi kapcsolatok „megjelölésében”, amelyek egy adott ilyen tudatos tapasztalás során aktiválódnak. Ez a folyamat tulajdonképpen lehetővé teszi, hogy bizonyos idegi kapcsolatok megerősödjen, mások pedig kevésbé aktívak legyenek. Fontos szerepe van ebben a minőségi alvásnak is, ugyanis a tanultakhoz kapcsolódó, változásra megjelölt szinapszisok új állapota a mélyalvás során kezd rögzülni. Elmondható, hogy kialvatlanul még megváltozni is sokkal nehezebb).
Idetartozik még, hogy felnőttkorban egyfajta versengés van az agyban a képességek, szokások által elfoglalt területek között, azaz leegyszerűsítve:
amit gyakran csinálunk, gondolunk, érzünk,
az ahhoz tartozó idegi kapcsolatok erősek maradnak,
azok rovására, amit nem csinálunk elégszer. Ezért szükség lesz a kitartó ismétlésre, amikor például a szokásaink ördögi köréből akarunk kikeveredni. Azért gondolom ezeket fontosnak legalább az említés szintjén idetenni, mert a testünk felől is segít megérteni, hogy miért nem változnak meg általában a dolgaink „csak úgy”, „az idővel”, „maguktól” tudatos erőfeszítés nélkül, és éppen ezért miért ne add fel az első sikertelen próbálkozások után. Tulajdonképpen egy fizikai dolgot, az idegrendszerünket is át kell „faragnunk” hozzá.
Kitörés a szokásaid fogságából
Az első részben szó volt róla, hogy érdemes elfogadni: a személyiségemet és a jelenlegi életemet nagyban determinálják a szokásaim.
A valódi változáshoz valamennyire egy másik emberré kell válnom,
más szokásvilággal. Szokások alatt itt egy gyűjtőfogalmat értek, amibe nagyon sok dolog beletartozik: A cselekvési szokásaim (sportolok, nem sportolok, pletykálok, késős vagyok, hogyan gazdálkodom az időmmel, hogyan táplálkozom, milyen társaságba járok stb.), az érzelmi szokásaim (pl. bizonyos helyzetekben mindig dühöngök, aggodalmaskodom, támadva érzem magam, irigykedem, hisztérikussá válok stb.), a gondolati szokásaim (belénk nevelt, tanult, megörökölt hiedelmek, elvek, vélt törvényszerűségek, jól vagy rosszul levont következtetések, mit gondolok magamról, mit gondolok másokról; ide tartozik a tanult tehetetlenség is, aminek óriási szerepe van abban, ha képtelenek vagyunk mozdulni egy adott élethelyzetből, és aminek általában a kulcsmondata az „úgysem sikerülhet”.)
Egy szokás lehet támogató és akadályozó is.
Szokásokra, önkéntes keretekre szükségünk van, különben szétfolyna az életünk. Stabilitást adó keretek híján az idegrendszernek folyamatosan készenléti állapotban kéne lennie és előrejelzésekkel foglalkoznia, ami borzasztóan kimerítő lenne. Szükséges lenne felismerni, melyek azok a szokások, amelyek gátló, bénító hatásúak. Ezeket néha könnyű, máskor viszont rettenetesen nehéz beazonosítani.
Ha le akarok fogyni, azonban minden este számolatlanul tömöm magamba a kalóriákat csoki formájában, ott viszonylag egyszerű a beazonosítás. Ha azonban abban szeretnék változást, hogy például ne mindig olyan emberekkel „hozzon össze a sors”, akik mindig igazságtalanok velem, ott néha akár teljes vakságban is élhetek azzal kapcsolatban, hogy adott esetben esetleg a személyiségem melyik része vonzódik vagy tesz engem vonzóvá az igazságtalankodók számára. Talán az igazságtalankodó embereknek van egy másik járulékos tulajdonsága (pl. egy erőt sugárzó fellépés), ami oly mértékben tetszik, és azonosítom be összességében pozitívnak a korábbi koncepcióim alapján, hogy nem veszek észre mellette más tulajdonságokat, figyelmeztető jeleket. Esetleg a viselkedési szokásaimban van egy elem (pl. alárendeltséget sugárzó túlzott kedvesség annak reményében, hogy jó legyen a megítélésem), ami vonzza azokat, akik szeretnek kihasználni másokat. Itt is igaz, hogy olykor elkel a felismeréshez egy külső segítség, mivel önmagunkra ránézni olykor olyan, mintha a szemgolyónkat akarnánk tükör nélkül megnézni.
Egy jó csere
A szokásaink mindig valamilyen célt szolgálnak, ami valamilyen formában előnyös számunkra, jutalmazzuk vele önmagunkat. Ez bármilyen furcsa, a rossz szokásainkra is igaz. A túlevés szolgálhat rövidtávú stresszoldóként. A konfliktuskerülés a közösséghez való tartozásunkat biztosíthatja, a folyamatos konfliktusba keveredés oka pedig lehet az énkép erősítésére, fenntartására tett kísérlet. A tévénézésbe, közösségi média böngészésébe menekülés a bennünk lévő kellemetlen érzelmi vagy mentális tartalmakkal való szembesüléstől óv meg.
A rossz szokásokkal is tulajdonképpen – jobb megoldás híján – szeretnénk fenntartani magunkban egyfajta lelki homeosztázist, éppen ezért csak akkor tudunk tőlük megválni, ha cserébe valami mással segítjük az egyensúly megmaradását. Ha a túlevés példáját nézzük, és rájövünk (akár az öt miért gyakorlattal), hogy annak oka esetünkben a nyugalom, elégedettség, öröm keresése, akkor első körben érdemes behelyettesíteni egy olyan tevékenységgel, amitől hasonló eredményt várunk, hasonló intenzitással. Ezt mindenkinek magának kell kikísérleteznie, mi válik be: valamilyen kreatív tevékenység, egy rövid relaxáció, egy baráti telefon stb.
Az elején így is mindenképpen igényelni fog némi tudatos erőfeszítést,
mert a régi szokás hatalma újra és újra vissza fog húzni a hűtőszekrényhez.
Fontos, hogy ilyenkor egyfajta tudatos figyelemmel kísérjük a bennünk zajló érzéseket, érzelmeket, a csere-tevékenységet se azonnali menekülésre használjuk.
Nézzünk egy példát gondolati szokásra: „nekem úgysem sikerülhet”. A nekem úgysem sikerülhet egyik lehetséges „jutalma” lehet az, hogy ez a gondolat feljogosít arra, ne csináljak semmit, így legalább nincs kockázat, bizonytalanság, nincs a levegőben a kudarc, a szégyen, a még rosszabb helyzetbe kerülés veszélye. Lehetséges lecserélni gondolatot, ha hitelesen meg tudjuk győzni önmagunkat egy másik nézőpont helyességéről. (Például: a sikertelen kísérleteket tanulásként fogom fel és addig is elmozdultam a tehetetlen nulla pontból.) Vagy esetleg valaki más meggyőz minket.
Léteznek azok a felismerések, amelyek akkora erővel hathatnak ránk,
hogy akár azonnal változást hoznak az életünkbe.
Ám sajnos ez nem túl gyakran esik meg, vagy a varázslatos „aha” után végül mégis valahogy visszakeveredünk a régi életünkhöz. Ez erősen egyén- és helyzetfüggő. Sokszor érdemes a változtatást a cselekvés szintjére vinni, ahonnan újfajta visszaigazolást, (jutalmat) kaphatok, ami aztán megtöri a korábbi gondolati szokáshurkomat. A fenti példánál maradva ez lehet például önkéntes, kisebb léptékű kockázatvállalások bevezetése az életembe. Olyan tevékenységekkel, amikben benne van, hogy
akár sikerülhet is, de ha nem, akkor sem dől össze a világ.
Ez kétféleképpen is megszakíthatja a korábbi szokáshurkot: sikert érek el és ezért merek később akár nagyobbat is vállalni, vagy nem sikerül, de rájövök, hogy nem történt semmi tragikus. Utóbbi esetén tudatosítom magamban, hogy nem számít, mert a sikertelenséget is gyakorolni kell, akár bizonyos sportágakban az esést.
Ha mindig megóvjuk magunkat a kudarctól,
egyre misztikusabb és hatalmasabb félelemforrásnak fogjuk érezni.
Egyszerűen bele kell tudni vinni a kísérletezéseinkbe a játékosságot, a „most ez egy edzés számomra” mentalitást, amibe beleférhet a vesztés lehetősége is. Egy jó mentális gyakorlat erre, hogy kijelölöd a halált, mint referenciapontot, azaz,
ha most az életed végére ugranál, vagy közeledne a halálod,
bánnád-e, hogy legalább nem próbáltad meg ezt most.
A következő részben az érzelmi szokásokkal és a változástól való félelmekkel folytatjuk.
Sinkovits Szabina
Egészségműhely – Yoga Sabina
(kezdőkép: Unsplash)