Hadd ne veszítsük el egymást, legalább csak próbáljuk meg! Tudom, hogy mindig én vagyok, aki bonyolítja a dolgokat, de nem szeretnék az örök második lenni, a titokzatos lány, aki mellett kikapcsolsz és felszabadulsz, de mégiscsak ködös jelenség maradok, aki ritka módon elő bukkan az életedben… -írtam, de nem küldtem el soha.
De mégis tudom ez más, és beismerted te is, habár játéknak indult, kiderült: mindketten a taktikák bajnokai vagyunk. Igazi kis ördögök, akik teljes tudatában vannak, hogy két pecsétes útlevél szól a pokolban számukra, ahol együtt válnak majd porrá.
Te még hezitálsz, én meg tervezem a jövőnket. Te a mostról beszélsz, hogy nagy a távolság, én a jövőről, hogy egyre közelebb húz majd hozzád az élet.
Azt mondod, talán egyszer, én azt, hogy többször is. Azt mondod, bennem minden csábít téged, én azt, hogy felemészt ez a szerelem.
Összepakoltam, indulok, nem feléd, el tőled… de miért érzem azt, hogy még is egyre közelebb kerülök hozzád? Talán mert tudom, hogy nem tud olyan messze sodorni az élet, hogy picit is felmerüljön az a tény, hogy halványodni látszanál az amúgy is szürke életemben.
Hiszem, ha újra látlak majd, te leszel az, aki arra kér maradjak és ne tűnjek el újra.
Szorítani fogod a kezem és szorosan csókolod a szám, ami már-már fájni fog, fel fogja hasítani a mellkasod és a szívedig meg sem áll a tudat, hogy sosem kellet volna elengedned…
de semmi baj, mert én akkor fogok megérkezni igazán.
Csillag
(kezdőkép: Pexels)