Amikor lerántana magával az élet, rád gondolok…

Béke. Az vagy nekem. Elmerengek közös emlékeink mélységeiben és visszarepítem magam a karjaid közé.

Érzem bőröd illatát, finomságát és ujjaidat az enyémekre kulcsolva. Ez a békém, ez a nyugalmam alapja: a Te létezésed. Érzem, ahogy fekszel mellettem az ágyon, ahogy fejem reád hajtva válok eggyé testeddel, figyelem a mellkasod, miként emelkedik és süllyed és hallom szívdobogásod ritmusát, a jelen tökéletességét…

És máris ebben a pillanatban ragadok. A közös pillanatunkban.

Te, a táncoslábú… amikor lábam lábadon billent, így bolondoztunk együtt, mint két boldog gyermek. Most is érzem, ahogy egyszerre mozdulunk és egyszerre zúg bennünk a vér. Ahogy karjaid mindeközben derekamon pihennek és odakint a levelek között kacéran búg a szél.

Belemosolyodom a mellkasodba rejtett csókomba és szapora szívemben egy villanásnyi percre megáll a dobbanás. Itthon vagyok. Itthon benned, melletted, a karjaidban elrejtőzve a világ zord történései ellen, itthon vagyok minden könnyed lélegzetedben.

Egy melódia hangjegyei akaszkodnak a libabőrjeim borzongásaira.

A hangod ez a melódia, ahogy ajkaid titkokat suttognak a térbe, betűket formálnak szavakká és komponálnak nyugalmat viharos lelkem felhőperemeire. Te… a karmester. Könnyeden zenélve szívem húrjain és kacagásom dallamán.

A mélységek és magasságok embere vagyok. Néha szárnyaimat bontva igyekszem a lehető legmagasabbra érni, néha az utolsó tollat, az utolsó erőfoszlányt is lehántva magamról kuporodok össze a legmélyebb sarokban. Ilyenkor kiált némán hangod után a lélek. Azért, hogy a sötétben lámpásként világítson nekem utat, hogy akár négykézláb is visszataláljak Hozzád és az élethez.

És ekkor kacsint rám az úton a csillogó, kristálykék szemed, ahogy karodat nyújtod felém.

Míg a rohanásban megfáradt lelkem, megleli benne a végtelen óceánt, a víztömeg legyőzhetetlenségét. Míg meg nem érzem mennyire békésen apad és árad, árad és apad tengered. Míg el nem merülök újra benned. Bennünk. Addig tárod ki karjaidat, mígnem elkúszom utánad, s amikor végre elérlek téged, zavart viharom robaja elcsitul.

És ha szórna is villámokat felém az ég, már nem látom őket. Ha dörgések ezrei akarnák is bontani a csendet… Én már gyémánt tekinteted fényében úszom csupán és hagyom, hogy elragadja szívem egy szerelembuborék. Hisz végre… szabad vagyok. Melletted szabad és legyőzhetetlen.

Mondok Judit

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.