Vártalak. Olyan régóta, hogy már azt sem tudom megmondani, mióta. A sok kudarc után gyakran hittem azt, hogy biztos velem van a baj, hogy nem érdemlek egy normális társat.

Láttam a filmekben, hogy még a csúnya, szegény, szerencsétlen lány is egyszer csak találkozik a hercegével, egymásra néznek és happy end, nagy szerelem. Ezeken a filmeken (is) rendszeresen zokogtam. Már azt sem tudtam, miért nézem őket, ha ennyire fáj.

De mindig reménykedtem, hogy egyszer velem is megtörténik majd a csoda.

Nem, nem vagyok elhízva, mondjuk van egy kis úszógumim, de az szerintem nem is ember, akinek nincs… Csúnyának sem tartom magam, de ez is relatív. Végülis Barbra Streisand sem egy klasszikus szépség, mégis hány romantikus filmben játszott.

Elmúltam 30, nem vagyok bulizós csitri, akinek az a legnagyobb gondja, hogy mit vegyen fel este. Egy irodában dolgozom, van rendszeres jövedelmem, el tudom magam tartani. Jó, nem valami fényűző módon, de azért nem is nyomorgok. Vezetni tudok, bár saját autóm nincs, mondjuk nem is hiányzik, mert remekül eltömegközlekedem Budapesten. Parkolni meg úgysem lehet, szóval nem hiányzik.

Sajnos a munkahelyemen többnyire nők vannak, vagy már házas pasik, így az ottani ismerkedés kb. kilőve. Szórakozni eljárunk olykor a barátnőimmel, de nem tudom és nem is akarom felvenni a versenyt az „egyenlányokkal”, akiket ott fel szoktak csípni a pasik (valószínűleg nem hosszú távra). Szóval inkább táncolunk és nem „vadászunk”, mert az nekem nem megy.

Sokszor ültem otthon sírva, hogy „mi a fészkes fene baj van velem, hogy nem találok egy valamirevaló pasit???” Nem kell nekem csillogás és pompa, dubai nyaralás meg luxusautó… De műcicim meg kacsaszájam sem lesz soha senki kedvéért sem.

Aztán persze, mivel kifújt, hol lehet ismerkedni, nálam is eljött az a bizonyos, jobbra-balra húzogatós társkereső app. Nyúztak a barátnőim, hogy próbáljam ki, jó móka! De basszus én nem mókázni akarok! Na végül beadtam a derekam. Háááát, elég nagy csalódás volt az első pár hét: nős pasi hegyek vagy  napszemüveges-izompólós-télen síelek nyáron vitorlázok-vagy nagy hallal pózolós fickók. Vagy éppen olyan alacsony, hogy én a 162 centimmel magasnak számítok hozzá és akkor magas sarkú cipőről nem is beszéltünk! Ja és persze mindenkinek felsővezetői állasa van, naná! Annyi cég nincs is kis hazánkban!

Aztán jöttek azok, akikkel ugyan elkezdtem beszélgetni, de soha nem értek rá randizni, viszont küldjek magamról jó sok fotót, lehetőleg bikiniset vagy anélkülit… Na persze!

Egy idő után csak nevettem az egészen és tényleg igaza lett a barátnőimnek: jó móka volt!

Én lájkoltam ugyan 1-2 olyan férfit, akinek a profilja más volt, mint a többi, de volt, aki persze a kölcsönös „tetszikelés” után sem írt egy árva betűt sem. Akkor meg minek?

Aztán egyik nap, jó fél év után, amikor szinte már alig néztem meg az oldalt, mert annyira elment a kedvem, kaptam egy üzenetet Andrástól: „Szia, milyen napod van?”

Ugye ez semmi különöset nem jelent, mégis megdobbant a szívem, nem is értettem… Az első kérdésből azonnal hajnalig tartó csetelés lett, aztán 2 napra rá megbeszéltük, hogy mi bajunk lehet, igyunk egy kávét, aztán eldöntjük, élőben is szimpatikusak vagyunk-e egymásnak.

És persze nem írnám meg ezeket a sorokat, hogyha nem lettünk volna azok. Az első pillanatban levett a lábamról: udvarias, intelligens, jóképű és természetes volt, tényleg, mintha már régóta ismernénk egymást. És ami fontos, nagyon sokat nevettünk! Ő is ugyanazokat mondta el férfiként, amiket én éltem át.

Szóval csajok, a pasik is szenvednek ám attól, hogy hol vannak a normális nők!

Ez már egy éve történt, de azóta csak jobban és jobban szeretjük egymást. És hogy miért írtam le ezeket? Azért, hogy azok a lányok, akik hasonlóan csalódottak, mint én voltam, ne adják fel és ne is érjék be kevesebbel! Higgyetek abban, hogy tényleg megtaláljátok pont azt az embert, akit nektek szánt a sors!

Persze, senki ne zárkózzon be otthonra, mert nem fog becsöngetni a herceg, az egészen biztos!

Nóri

(kezdőkép: Unsplash)