You are currently viewing Annyira fáj az emléked, hogy szinte belehalok

Annyira fáj az emléked, hogy szinte belehalok

Messze vagyok tőled. Jó ideje már. Tudom, azt kéne mondanom, hogy az idő múlásával egyre kevésbé fáj a hiányod. De ez hazugság lenne.

Mikor rád gondolok, itt a parton ülve, valahogy nem érzem a bőrömön a hideg szellő tapintását. Nem hallom a gyereknyüzsgést, ami a partot járja be. Nem látom, hogy a vad hullámok miként mossák a sziklák szennyét bele a vízbe. Mikor rád gondolok, nem érzékelek semmit.

Csak a hiányod borul rám szüntelen.

És előtörnek a régi emlékek. Az emlékek, amik ma is épp oly tiszták, mintha csak a tegnapból hoztam volna őket magammal.

Behunyom a szemem és hirtelen ott állok egy ismerős szoba közepén. Érzem az illatod, mely enyémmel olvadva össze, körbe lengi a nagyszobát. A tüdőmbe mar az emléke, de én nem nyitom ki a szemem.

Fájjon picit még.

Enyhén nyikorgó padlón lépkedek halkan… fel ne ébresszelek. Az ablakhoz sétálok és csodálom a felkelő nap első sugarait. Követem azt, mely a legfényesebb mind közül. Érted nyújtózik, szépen, lassan és melegséggel ragyogja be arcod.

A legszebb látvány ez énnekem.

Morogsz egyet és átfordulsz háttal a napnak. Nevetnem kell. És nevetek is halkan. Ez a nevetés a szívemig hatol. Fáj is most kicsit, de még oda kell érjek hozzád.

Az ágyra fekszem. Szemben veled, hogy lássam az arcod. Kezem a mellkasodra teszem finoman. Figyelem a lélegzeted. Szép egyenletes. Hallom a szuszogásod, mintha egyre halkabb volna. Érzem a szívverésed, tenyerembe egy ismerős dal ritmusát dobogja csendesen. Most érzem a lelked is. A legtisztább jóság, mit fekete, gomolygó füst ostromol kegyetlen. Gyomrom összeszorul, fáj éreznem lelked hanyatlását.

„Ne add fel, küzdj még kedvesem.” – fogalmazódik meg épp bennem a gondolat, de aztán… aztán megtörténik. Lassan kinyitod a szemed s én belenézek a legszebb tenger tükrébe. Haldoklom, s te érzed ezt rajtam. Magadhoz húzol és a nevemen szólítasz…

Túl sok az inger, nem bírja a lelkem ezt a hatalmas gyönyört. Ettől belém hasít a fájdalom… szemem kinyílik akaratlanul.

S most hirtelen hallom a zajt a parton, szinte bántja a fülem, oly hangos hirtelen. Érzem a víz és part találkozásának dohos ázott szagát. Látom a hullámok vad, kegyetlen ostromát a sziklák ellen. Nem tetszik ma a látvány. Nem jó ma hozzám a természet, ma nem gyógyítja hiányod.

Szeretnék még elveszni régen múlt emlékek sokaságában, hiszen olyan jó volt veled. De messze vagyok tőled.

És tudom, már sosem lehet e szép emlék: se tiéd, se enyém, sem pedig a miénk.

N.Jennifer

(kezdőkép:Unsplash)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?