Messze vagyok tőled. Jó ideje már. Tudom, azt kéne mondanom, hogy az idő múlásával egyre kevésbé fáj a hiányod. De ez hazugság lenne.

Mikor rád gondolok, itt a parton ülve, valahogy nem érzem a bőrömön a hideg szellő tapintását. Nem hallom a gyereknyüzsgést, ami a partot járja be. Nem látom, hogy a vad hullámok miként mossák a sziklák szennyét bele a vízbe. Mikor rád gondolok, nem érzékelek semmit.

Csak a hiányod borul rám szüntelen.

És előtörnek a régi emlékek. Az emlékek, amik ma is épp oly tiszták, mintha csak a tegnapból hoztam volna őket magammal.

Behunyom a szemem és hirtelen ott állok egy ismerős szoba közepén. Érzem az illatod, mely enyémmel olvadva össze, körbe lengi a nagyszobát. A tüdőmbe mar az emléke, de én nem nyitom ki a szemem.

Fájjon picit még.

Enyhén nyikorgó padlón lépkedek halkan… fel ne ébresszelek. Az ablakhoz sétálok és csodálom a felkelő nap első sugarait. Követem azt, mely a legfényesebb mind közül. Érted nyújtózik, szépen, lassan és melegséggel ragyogja be arcod.

A legszebb látvány ez énnekem.

Morogsz egyet és átfordulsz háttal a napnak. Nevetnem kell. És nevetek is halkan. Ez a nevetés a szívemig hatol. Fáj is most kicsit, de még oda kell érjek hozzád.

Az ágyra fekszem. Szemben veled, hogy lássam az arcod. Kezem a mellkasodra teszem finoman. Figyelem a lélegzeted. Szép egyenletes. Hallom a szuszogásod, mintha egyre halkabb volna. Érzem a szívverésed, tenyerembe egy ismerős dal ritmusát dobogja csendesen. Most érzem a lelked is. A legtisztább jóság, mit fekete, gomolygó füst ostromol kegyetlen. Gyomrom összeszorul, fáj éreznem lelked hanyatlását.

„Ne add fel, küzdj még kedvesem.” – fogalmazódik meg épp bennem a gondolat, de aztán… aztán megtörténik. Lassan kinyitod a szemed s én belenézek a legszebb tenger tükrébe. Haldoklom, s te érzed ezt rajtam. Magadhoz húzol és a nevemen szólítasz…

Túl sok az inger, nem bírja a lelkem ezt a hatalmas gyönyört. Ettől belém hasít a fájdalom… szemem kinyílik akaratlanul.

S most hirtelen hallom a zajt a parton, szinte bántja a fülem, oly hangos hirtelen. Érzem a víz és part találkozásának dohos ázott szagát. Látom a hullámok vad, kegyetlen ostromát a sziklák ellen. Nem tetszik ma a látvány. Nem jó ma hozzám a természet, ma nem gyógyítja hiányod.

Szeretnék még elveszni régen múlt emlékek sokaságában, hiszen olyan jó volt veled. De messze vagyok tőled.

És tudom, már sosem lehet e szép emlék: se tiéd, se enyém, sem pedig a miénk.

N.Jennifer

(kezdőkép:Unsplash)