Esküszöm, az egész életemből hiányzik az a bizonyos háttérzene, ami a filmekben persze mindig megvan.
Így kénytelen vagyok a füleseket berakni.
Például, amikor eldöntöm,hogy ma végre megmondom a magamét annak a szemétládának, akkor mindenekelőtt meghallgatom a Led Zeppelin-től az Immigrant Song című számot. Ettől a zenétől igazán elszánt leszek.
Vagy amikor tombolhanék hangulatom van, és átadom magam a boldogságnak a lakásban, akkor a Plastic Bertrand-tól a Ca plane pour moi-t játszom le. Képzeljetek el, ahogy arra táncolhatok – na igen, nem hiába egyedül táncolok rá!
De vannak pillanatok,
amikor nagyon jó lenne,
ha nem csak én hallanám a zenémet.
Jó lenne, ha hallanák, amikor megtört vagyok, mert talán kaphatnék vigaszt…
Ha hallanák, amikor boldog vagyok, hátha átragadna a jókedvem a többi emberre is. Vagy amikor ‘ne szólj hozzám’ kedvem van… Mert ha ilyenkor hallanák a zenéimet, biztosan elkerülnének.
Kár, hogy ezek a zenék nem hallatszanak, amikor a dolgok csak úgy megtörténnek.
Ha hallatszanának, akkor hallottad volna
te is a dalod,
amikor találkoztunk.
És akkor minden egyszerűbb lenne…
Olvasói levél
